7832

Hrubík Béla: Az első adventi gyertya fényének árnyékában 2024. nov. 27.

A keresztény világ Adventre készül, hogy a lélekemelő elcsendesülés és várakozás után megszülethessen a Megváltó kis Jézus. De a Sátán gyermekei is készülnek. Ők is várakoznak. Persze, ők nem az megváltót várják. Sokkal inkább a megváltást, amit a fegyverek erejétől, a gyilkosságra és pusztításra épülő profitból, a halál angyalának állandó jelenlététől, az örökkévalóságba zuhanó katonák halálhörgésétől, a vértől és mocsoktól beszennyezett világ pusztulásától várnak.

Ők az atommáglya fényében szeretnék a karácsonyt tölteni, már ha jelent valamit egyáltalán számukra az a szó: karácsony. A nyugati világ elitje elvesztette nemcsak a józan eszét és ítélő képességét, de belekényelmesedett abba a feneketlen jóba és pazar fényűzésbe is, ami körülveszi őket és családjaikat. Már ha van nekik ilyen, mert a nyugati vezetői elitnek többnyire nincs családja. Sem gyermekei, jobb esetben még felesége sem. Ők a Sátán földi helytartói. Sem Isten, sem ember nem számít nekik. 

Nincs, akit féltsenek, akiért aggódjanak, ebből fakadóan a gonoszságnak és a közönynek ami a szívükben van semmi és senki nem szab gátat. Merre tart az emberiség?

Sokan kérdezik, hogy hol van ilyenkor Isten? Miért nem segít, miért nem téríti jobb belátásra az embert, az emberiséget? Miért nem áll a gonosz útjába? 

Pedig itt áll. Csak mi emberek, félrelökjük, újra és újra. Pedig ott van a templomainkban, amit lassan kiüresítünk, és helyette a plázákat töltjük meg. Ott van a családjainkban, melyeket hiú vágyakért cserébe darabokra hullatunk. Ott van a magára hagyott édesanyák és édesapák szemében, akiket a kényelmünk miatt öregotthonokba tuszkolunk, hogy nyugodt életünk legyen, így megköszönve, meghálálva nekik azt, amiért felneveltek minket. Ott van az elhagyott, és fillérekért eladott földekben, amit örökségbe hagytak ránk, és amiért oly sok generáció dolgozott verejtékesen, és amitől mi a haszon reményében megszabadulunk. És ott van a megtagadott nyelvben, énekekben, imákban, az iskoláink üresen hagyott padjaiban. A szülői házak végtelen csendjében, ahová idegen ajkúak jönnek messziről, vagy akárhonnan. És ott van az Olajfák hegyén, ahol a bombák füstjétől, és a halál angyalainak szárnysuhogásától nem látunk, és nem halljuk az Isten szavát. 

Levetetjük a kereszteket az iskoláink faláról, hogy az ne sértse a más hitűek szemét, hogy az istenteleneknek kedvezzünk. Leromboljuk a templomainkat, mert nem hoznak gazdasági hasznot, nem növekedik tőlük a HDP, hogy új plázákat emeljünk helyettük. 

Vásárrá, és ajándékozássá silányítjuk a szent ünnepeinket, az emlékezés, a hagyomány szent, és örök titkának megtartása helyett. És amikor majd hullanak a bombák az égből, amikor házaink a tűz martalékévá válnak, amikor a világ káoszba fordul, és a kiüresedett lelkünket a félelem és a kétségbeesés foglalja el, azt kérdezzük, hol van Isten?

Isten akkor tud segíteni rajtunk , ha mi is segíteni akarunk magunkon. Isten társat keres maga mellé, hogy a szeretetet megoszthassa velünk. Ha nincs kivel megosztania, magára hagyjuk. És csak akkor tud adni belőle, ha van táptalaja a szeretetnek, ahová azt elhintheti.

Advent előtt áll a világ. Még áll, nem romokban hever. Nagyon hiányzik az emberiségnek a meghitt, és teljes elcsendesülés. Hogy a várakozás áhított, és magasztos idejében meglássuk azt az apró kisdedet, a kisJézust, aki azért születik majd meg, hogy békét, reményt, szeretetet hozzon a Földre. Hogy megtisztítson minket a bűneinktől.

Hogy megismerjük a tiszta, és őszinte szeretetet, amit csak ő tud igazán a szívünkbe ültetni. Vajon van e még hitünk, tudunk-e még hinni az emberi jóban? Hinni az emberben, önmagunkban, Istenben?