Hrubík Béla: Az idő igaz, s megmondja, mi nem az 2022. okt. 7.

Az idő igaz tanúi

Az idő igaz, s megmondja, mi nem az

Tisztelt emlékező közösség, kedves barátaim!

Visszaforgatva az idő kerekét, engedjék meg nekem, hogy néhány perc erejéig együtt barangoljuk be azt a kort, a vesztes, de a magyar nép szívében, emlékezetében és történelmében oly mélyen beivódott szabadságharcot, mely korban az adott szónak becsülete volt, a barátságnak értéke, a bátorságnak, kitartásnak elismerése, s a gyávaságnak, meghunyászkodásnak, árulásnak büntetése. 

Ma sajnos minden fordítva igaz. 

Mi, akik közül már sokan a szócsaták zajában elesünk, megtántorodunk, akik az egykori szabadságharcosokkal ellentétben nem a fegyvereket tesszük le, hanem naponta a szót, a nyelvet, a múlt örökségét s a zászlót, mely alatt oly sok tiszta, igaz magyar ember esett el ezért a hazáért, csak fejet hajthatunk azon hősök emléke előtt, akik bátrak voltak élni, és halni is a nemzetért. 

A mai időben ismét szabadságharc folyik Európában. Kétféle. 

Az egyiket, 1848-49-cel ellentétben nem fegyverekkel vívják s nem a barikádokon, a várak vastag falainak biztonságában vagy a csatatereken, hanem a lelkekben, a sajtóban, a gazdasági életben, a bankok kiadó pultjainál, a politikában, a kontinens és a nemzeti parlamentekben, a szellemi életben, a megmaradni akarás mindennapjaiban. Itt nem szakadnak le karok, nem folyik vér, de ebben is megnyomorodik a lélek. Mindnyájunk lelke. 

És zajlik egy véresebb háború, mely a világhatalmi felsőbbrendűség megszerzéséért, vagy ha jobban tetszik, elsőrendűségéért folyik. Ez a világok harca. A mi eltékozolt, tévútra – és megvezetett, a jólétben elkorcsosult, hazugságban fetrengő világainké. A trónokért, a nyersanyagért, egy új világrendért. Ez a sátán globalista csapatainak utolsó nagy csatája az emberiség ellen. Ez az a kor, ahol a bűnözők aranykoporsót kapnak, a nemzetüket szerető, és a hitükért kiálló hazafiak pedig kirekesztést, és megbélyegzést. Erről azonban most nem szeretnék beszélni. 

A másik szabadságharcban, amelyet mi is vívunk a mindennapokban, azonban sajnos még mindig nem egy zászló alatt harcolunk, sokszor még azok sem, akik egy nyelvet beszélünk, mert még a zászló színében sem tudunk megegyezni. Az idő pedig fogy, s mi vele fogyunk. 

Meddig mehet még ez így barátaim? – kérdezzük egymástól, kapkodva a fejünket. 

Meddig gyengíthetnek még minket a belső, értelmetlen, az egókat és nem a dicső történelmünket fényesítő macska-egér harcok, miközben a váraink fokozatos feladása vagy eleste után már a sáncokat védjük, egy-két megmaradt bástyát, házat, világítótornyot, őrtűz melegét, fényében ott őrizve a haza szeretetét, ezernyi dicsőségével. Sokan érezhetjük úgy, méltán, hogy nem is harc ez már, csak dacos védekezés. Az, ami megmaradt még, védelme, megtartása, hogy legyen még (lehet még?) miből újrakezdeni.

Kedves barátaim, tisztelt emlékezők!

„A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, ami van, hanem az iránt is, ami lehet, s lesz.” A szabadságnak nincs nemzetisége, csak a nemzetnek van szabadságvágya. Talán így lehetne felvezetni az 1848-49-es szabadságharc és forradalom bukását követő megtorlások sorozatát, mely az aradi 13 tábornok kivégzésével vette kezdetét, és tartott az 1867-es kiegyezésig. A nemzeti köztudatban a tábornokokról csak a haláluk ténye él. Valamennyiük nevét talán sok történelemtanár sem tudná kapásból felsorolni. Még kevésbé követte nyomukat a történelem, hogy honnan indultak, és milyen úton-módon érkeztek ahhoz az október 6-i naphoz, amikor olyan nagy tiszteletet érdemlően, emberfeletti bátorsággal viselték a halált. Nem voltak egyforma képességű katonák, és egyformán sikeresek se, de sorsuk találkozott e napon, bizonyára nem véletlenül, mint ahogyan az sem volt véletlen, hogy a magyar szabadságharc oldalán a magyarok mellett szerbek, szlovákok, lengyelek, horvátok és németek is harcoltak, és áldozták fel életüket, ami nagyon csodálatra méltó. 

Az aradi 13 vértanú a szabadságba vetett hitéért végezte áldozatként, mely hitnek több mint másfél évszázad távlatából is makulátlanul tiszta, igaz, emberséges üzenete van. Akikre a nemzet az életét, a sorsát rábízza, az szolgálja a nemzetet mindhalálig, és érezze a felelősségét és súlyát e nehéz, de tündöklő tehernek. 

A szolgálat és az alázat ott kell, hogy lebegjen mindenkinek a szeme előtt, álljon bár a létra bármelyik fokán, mert az Isten nemcsak felemel, de le is taszít bárkit, aki méltatlan arra, hogy szolgálja azt. 

A történelemben volt már mindkettőre számtalan példa. Mert a szabadság, a szolgálat és az alázat olyan, mint az Isten: ha hiszel benne van, ha nem, akkor nincs.

„Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mérnek“ - írja Damjanich János utolsó levelében kivégzésük előtt rabtársához, gróf Leiningen-Westerburg Károlyhoz)

Az utolsó mondatok az utolsó napon. Ennyi marad az emberből. Meg az emlékük, hogy hősök voltak. Az aradi tizenhárom, a nemzet sziklái, melyeket nem mozdít el az idő, s a történelem nagy viharait átvészelve is helyükön maradnak, rendíthetetlenül. Hősök voltak, akik a szabadságért áldozták életüket, egy kis nép szabadságáért úgy, hogy közben sokan közülük nem is voltak magyarok, de halálukkal megváltották a nemzeti hősöknek kijáró tiszteletet. Néhány gondolatban megemlékezünk róluk, legalább ilyenkor, de hát elég-e ez, méltó-e azért az áldozatért, amelyet ők hoztak a magyar nemzetért? Azt hiszem nem. Azon az esős októberi napon is egyedül néztek szembe a halállal. 

Négyüket, Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Schweidel Józsefet és Kiss Ernőt „kegyelemből“ golyó általi halálra ítélték. Ez volt Haynau kegyelme, hogy nem kötéllel, hanem golyóval gyilkoltatta meg a tábornokokat. A többieknek, Aulich Lajosnak,Vécsey Károlynak, Knezić Károlynak, Török Ignácnak, Lahner Györgynek, Poeltenberg Ernőnek, Nagysándor Józsefnek, Leiningen Károlynak és Damjanich Jánosnak a bitófa jutott. A szemtanúk elmondása alapján ember feletti nyugalommal és bátorsággal viselték el a halált. Olyan méltósággal hagyták itt földi életútjukat, mint ahogyan éltek. Egyikük sem készült mártírnak, mint ahogyan Deák Ferenc sem készült a haza bölcsének vagy gróf Széchenyi István a legnagyobb magyarnak. A sorsukat Isten egyengette, hogy ezen a napon, október hatodikán, Aradon találkozhassanak, és megtérhessenek Teremtőjükhöz. Nem tudom, hogy sikerülhet-e nekünk valaha felnőnünk, vagy legalább is közel kerülnünk lélekben, tettekben ezekhez az emberekhez életünk során. 

Az emléküket azonban meg kell őrizni s továbbadni gyermekeinknek, mert csak az hal meg, akit elfelejtenek.

Tisztelt emlékezők!

A globalista világ és köztük Európa jelenlegi vezetői is azt szeretnék tőlünk, magyaroktól, hogy úgy legyünk európaiak, hogy közben szűnjünk meg magyarként gondolkodni, érezni, létezni. Hogy mindazt a történelmet, kultúrát, melyből őseink, vérrel, verejtékkel hazát s belőlünk nemzetet teremtettek, tagadjuk meg. Tegyünk hűségesküt a globalizmus tőkéjére, fordítsunk hátat Istennek, hazának, nemzetnek, családnak, édesanyának és édesapának. 

De vajon milyen európaiak lennénk hazaszeretet és nemzetszeretet nélkül? Hitványak. 

Olyan hitványak, mint akik ma magyarként, vagy más nemzet tagjaként, globalista zsoldban már ezt teszik. Vannak követőik sajnos itt, a Felvidéken is, mert úgy gondolják, a hazát és a nemzetet árulni, az valami jó móka, jó biznisz, „píszí”, ahogyan a liberális politikai elit nevezi. Mégis úgy gondolom, hogy azon nemzeti hőseink emléke, mint amilyen az aradi vértanúké is, nem teszi ezt számunkra lehetővé. 

Mi nem engedhetünk a 48-ból!

Mi magyarként akarunk csak és tudunk európaiak lenni, és nem európaiként magyarok. Furcsa időket élnünk. Lelket és embert nyomorító időket. Hiszem, a mai korban nem több fegyver kell a világba, hanem több lélek, békesség és szeretet. Vigyázzatok, és imádkozzatok! A mai korban már nagyon kevés embernek mond valamit az a jelmondat, hogy a Haza minden előtt. A mai kor divatja inkább azt sugallja, hogy mindent a haza előtt. Hála Istennek Somorján azt látom, hogy a haza, ha nem is minden előtt van, de ott van a minden mellett, irányító tényezőként, köszönve azoknak a felelős, nemzetszerető embereknek, akik vállalták és vállalják most is, hogy a vállukon viszik ennek a közösségnek, múltjának jelenének a mindenek előttiségét. Hogy megőrzik azt a kincset, amit az ősöktől kaptak, itt a főváros egyre erősebben teret hódító nyomásának, halálos ölelésének ellenállva. Úgy gondolom, hogy ez a szolgálat megbecsülendő és Istennek tetsző. Márpedig ami Istennek tetsző, az az embereknek nem lehet közömbös, különösen a hívő embereknek. Nemsokára ismét megmérettetik ez a közösség is, felelősségből, hitből, hűségből, a szülőföld és a nemzet szeretetéből. 

Ez az idő, most nem a kísérletezések kora. Bátor, viharedzett, szolgáló vezetőkre van szüksége a közösségeinknek. Bízzunk azokban, akik már bizonyították a hűségüket ehhez a nemzetrészhez, és higgyünk abban, hogy Isten nem téved, amikor erre a feladatra kijelöli az őt szolgáló embereket. Merjünk magunkban és Istenben hinni!

Kedves Barátaim!

Az aradi tizenhárom vértanú hűsége legyen megmérettetéseink előtt az erkölcsi mérce mindnyájunk számára, hogy a hazát, a nemzetet szolgálva mindig tudjuk azt, hogy mit kell tennünk, s amit teszünk, az megállja majd a helyét az időben, ami örök és igaz és megállja a helyét Isten és ember előtt egyaránt. Így maradhatunk meg mi is az emlékezetben, egy nemzet történelmében, 

mert az idő rostáján kihull a por, s a víz szalad, de a kő marad. A kő marad!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Elhangzott Somorján, az aradi 13 vértanú emlékére rendezett ünnepségen, 2022. október 6-án.