DR. MINISZTERELNÖK ÚR

Hrubík Béla: Az utolsó mohikán 2023. dec. 15.

Tegnap, még mielőtt elkezdődött volna, simán véget is ért Brüsszelben a Robert Fico nevezetű kommunista tábornok által a Tátra alatti szájkarate-verseny keretén belül kikiáltott Szlovák Nemzeti Felkilís.

A fegyverletétel gyorsabb volt, mint amikor Chuck Norris leoltja a lámpát, és előbb ér az ágyba, mint ahogyan a fény kialudna. Hamarabb leverték, mint a piacon a halárakat a karácsonyi túlkínálat. Persze mi tudjuk, hogy ha lehetősségként nem jön ez a kínos közjáték, megszűnt volna magától is, mint tinédzseren a tavaszi pattanás. Most is igazam volt, amikor azt jósoltam, hogy a kommunista nem vész el, csak átalakul. Már V.I. Lenin is megmondta anno, hogy hazudni, hazudni, hazudni, és minden fényre derül.

Félre ne értse senki, ettől a progresszív, pöcegödrös liberális ellenzéket még mindig ugyanúgy utálom és megvetem, mint eddig, és annyira tartom őket, mint a Napra ágytakarót küldeni kihűlés ellen, vagy a kommunistában hazaszeretetet keresni.

Valószínűnek tartom, hogy nem uralkodott elég nagy forradalmi hangulat, és nem volt politikai akarat (sem) a csillogós Uniós üvegpalotában, ahol a fények elnyomhatták a Ficoban tündöklő kommunista csillagok belső, lelki ragyogását, vagy ragyaságát. De mindegy is.

Eddig tartott a szlovák kommunista partizánharc az Unió ellen.

A Smerre szavazó felvidéki magyar választók pedig megihatnak egy üveg ,,dzsindzsicát” a saját egészségükre, mert megint jól döntöttek, hogy nem magyar pártra szavaztak. Adtak a szarnak egy pofont. Olyan esetlen volt ez, mint Fantomas harca a Scotland Yard ellen egykoron.

Egyetlen, saját nemzetének és önmagának önbecsülését megtartó ember tartózkodott csak az ülésteremben. A mi büszkeségünk, hogy ezt az embert Orbán Viktornak hívták, és a magyar nemzet kormányfője.

A Római Birodalom mintájára a saját bukását előkészítő Európai Unió megszavazta Ukrajna és Moldovai Köztársaság csatlakoztatásának folyamatát az Európai Unióhoz, ami a csatlakozási tárgyalások megkezdését jelenti e két jelölttel, és egyben megnyitja számukra is meríthető kohéziós forrásokhoz való hozzájutást.

Ez lefordítva annyit jelent, hogy az Isten pénze se lesz mostantól elegendő ahhoz, hogy az Ukrán feneketlen zsák megteljen.

Innentől kezdve az Európai Uniós költségvetésének módosítása gyakrabban lesz napirenden, mint a szombati kenyér, mely, tudjuk, hogy Batyiban már kedden is kapható. Azt nem mondták ki ugyan, hogy Moldova ,,kamufelvétele”, mely ország csak a kalapdísz az Ukrán kalapon, hogy ne egyedül kelljen az Ukránokat felvenni, majd mit hoz ennek a kis országocskának, mely szintén nem egységes, hiszen Dnyeszter Menti Köztársaság, vagyis Transznisztria, Tiraszpol központtal, szintén oroszbarát. Jól kivehető tehát a most meghozott döntés irányából, hogy

ez nem az Európai Unió javát szolgálja, hanem az Oroszország elleni újabb esztelen, és értelmetlen kínlódás folytatásról szól ,,csak azért is”, ha mindenki beledöglik, akkor is.

Az viszont már borítékolható, hogy a források nagy részét Ukrajna fogja kimeríteni előbb, (mint ahogyan minket is) és sokkal gyorsabban fog kiürülni a kassza, mint ahogyan a fény eléri a szemünket villanygyújtáskor, vagy azt megnyitnák, és az ország felzárkóztatására szánt pénzek ugyanoda mennek majd, mint az eddigi támogatások java is. Fegyverre, lőszerre, a bankok, fegyvergyárosok és oligarchák meggazdagodására. Rosszabb esetben az USA zsebébe, ahonnan a fegyverek 90%-a is jön.

Erre nemet mondani nemcsak tisztesség, de bátorság is.

A nép szegény meg élhet továbbra is görhén, krumplin, kukoricán meg zabon. A maradék forrásokon pedig szélesíthetik az ukrán köztemetőket, hogy tisztességesen elhantolhassák majd az teljesen értelmetlen háborúban elesett katonákat. A szegény ukránoknak is pont annyi jut majd belőle, mint amennyi eddig. Alamizsna. Milyen gazdaságot, infrastruktúrát lehet fejleszteni egy országban, ahol két év óta háború folyik, gyakorta nincs áram, romokban az egészségügy és az ipar, az ország egyik fele segélyen él, a másik fele pedig külföldön menekültként, a gazdaságot fellendíteni hivatott munkaerő, magyarul az életerős férfiak többsége, pedig a fronton harcol. és esik el naponta ezrével?

A kérdés persze költői, de csak egyetlen vezetője akadt az európai nemzeteknek, mégpedig Orbán Viktor, aki ezt ki merte mondani, és álláspontjához ragaszkodott a végsőkig, de mint józan reálpolitikus, nem akadályozta meg az összes többi uniós nímandot, hogy öngyilkosságot kövessen el.

Most, hogy a politikai helyzet egyre fokozódik az USA-ban, és kissé megváltozott a leányzó fekvése, hiszen az amerikai szenátus republikánus többsége ,,impeachment”-et, vagyis közjogi felelősségre vonást, vagy alkotmányjogi felelősségre vonási eljárást indított álmos Joe Biden, az Egyesült Amerikai Államok elnöke ellen a fia botrányos adócsalási és lopási üzelmei miatt, melynek szálai, láss csodát Adventkor is, éppen a most az Európai Unióba készülő Ukrajnába vezetnek, azt vetítik előre, hogy az amerikai kiapadhatatlan dollárforrás (pénznyomdai kapacitás), melynek csapját Ukrajnában nyitották ki, hirtelenjében elapadt, mint a Riska teje . Mindenki megijedt, mint a Jeti felbukkanásakor a hegyekben, hogy Zselé elnök pénz és paripa nélkül harcolhat majd az oroszok ellen, vagyis sehogy.

És ez pont akkor, amikor már nyerésre, de leginkább nyerítésre álltak. Nem véletlen az Ukránok irányába gyakorolt kegy a EU-csatlakozás gyorsított eljárásban való lefolytatására az Európai bábvezetés részéről, hiszen ha az USA nem finanszírozza tovább az ukrán hadigépezetet akkor mindnyájan meghalunk, mert Putyin elfoglalja az egész világot, tehát ezt az EU-nak kell megtennie a mi adóinkból. Aztán ne csodálkozzunk, ha a fogpiszkálót darabra fogják árulni, mint a mákszemet két euróért.

Ursulánk bárzongorista szerelme elérte, amit akart.

Akkor erősítették meg őt a hatalmában, amikor már mindenki elkezdte őt nagyon utálni odahaza, mint egykoron Sztálin elvtársat a még éppen életben lévő Szovjet bizottsági tagjai. És ehhez alkotott tegnap megfelelő biodíszletet az uniós kormányfők többsége – a magyar miniszterelnök kivételével.

Az utolsó mohikán, Orbán Viktor, nagyon helyesen, megtagadta ebben a színjátékban való statisztaszerepet.

Nem az a legény, aki a tömegben kiabálva bújik meg, majd diadalittasan kiposztolja otthon a fényképét, ahol egyedül önmagát nevezi győztes tábornoknak, hanem aki akkor is elől megy, amikor mások még a háta mögé bújva sem mernek színre lépni.

Lengyelország eleste nagy érvágás az európai jobboldalnak, és óva int, hogy van az a pénz, amiért mindent, mindenkit meg lehet venni, de mi nem az a nemzet vagyunk, akik könnyen fel szokták adni a harcot. Mi vagyunk Európa utolsó indiánjai, akik foggal-körömmel ragaszkodunk valamihez, ami már a valóságban ugyan nincs, csak a mi lelkünkben, amit még talán az őseink hoztak magukkal a Kárpát-medencébe való bejövetelükkor, de éppen ez a tulajdonságunk tartotta meg a nemzetet több mint ezer éven keresztül itt, az ellen közepén.

Egykoron mi védtük egyedül Európát is a török ellen. Akkor is mindenki magunkra hagyott, de a történelem minket igazolt és nem a gyáva nemzetek megfutamodását, hanem Nándorfehérvárt tartotta meg dicső emlékezetében. A dicsőség mégis a miénk lett.

Ukrajna, külföldről pénzelt bábkormánya által megvezetve, semmilyen formában nem felel meg semmilyen követelménynek az EU-hoz való csatlakozási folyamatban. Mindenki tudja, hogy ez így van, de mindenki úgy tesz, mintha ezt nem tudná.

Ilyen kétszínű, liberális, hazug, mocskos politikai elitet még nem hordott a hátán a Föld. 

Mi tudjuk, hogy Orbán Viktornak nemcsak igaza volt és van, hanem igaza is lesz. Köszönjük, miniszterelnök úr! Ezt akkor fogják, főleg az Ukrajna szomszédságában lévő tagállamok is megérezni és felfogni (a nép már érzi és tudja), amikor diadalittasan bevontatják az ukrán trójai falovat az EU-ba. De akkor már késő lesz.

Vannak idők, amikor a történelem alakít minket, és vannak – nagyon ritkán az életben –, amikor néhány ember alakíthatja a történelmet. Kár, hogy mi már nem élhetjük meg, hogy száz év múlva majd erre a korra visszatekintve az európai rezervátumokban élő fehér emberek majd hogyan fognak erre emlékezni. De azért sejtjük. Kányádi Sándorral valljuk:

Építsd fel, minden éjszaka, építsd fel újra és újra, amit lerombol benned a nappalok háborúja.