SZOBORPARK

Hrubík Béla: Balog Gábor születésének 80. évfordulójára 2025. júl. 31.

Tisztelt emlékezők, kedves családtagok, rokonok, barátok, kedves vendégeink!

A magyar történelem páratlanul tele van olyan hősökkel, vitézekkel, méltóságokkal, fejedelmekkel, akiket nemcsak könyvekben, irodalmi alkotásokban, de szobrokban, emléktáblákon, festményeken is megörökítettek az utókornak. Ki ne ismerné Dobó Istvánt, Hunyadi Jánost, Zrínyi Miklóst, II. Rákóczi Ferencet vagy Kossuth Lajost? A történelem, a nemzeti emlékezet azonban sokszor méltánytalanul bánik azokkal a háttéremberekkel, akik ezek mellett a kiemelkedő történelmi személyiségek mellett. ott álltak a csatában, küzdöttek velük a szabadságért, a nemzet felemelkedéséért, vagy csak barátságukkal segítették, néha szintén emberfeletti munkával és áldozatokkal őket. Tudjuk-e, vajon Zrínyi Miklós szigetvári kirohanásakor ki állt közvetlen a hős várparancsnok mögött? Vagy ki volt Hunyadi János fegyverhordozója, bennfentese, legjobb barátja, akire mindig támaszkodhatott? Kik voltak a magyar történelem neves vagy névtelen aprószentjei, akik a második vagy a harmadik sorban, a háttérben meghúzódva, alázatosan csendesen, szorgalmasan tevékenykedve tették a dolgukat, vitték a keresztet a halálig, a feltámadás reményében?

Balogh Gábor, aki ma töltené be 80. életévét, s aki már a mennybéli csatamezőkön vagy éppen a mennyei kávézókban vívja csatáit, vagy piheni ki fáradalmait az ott lévő díszes és nagyra becsült társasággal, ilyen ember volt. 

A felvidéki, a Trianon után itt ragadt magyar közösség fáradhatatlan és alázatos szolgája, aprószentje, aki csendben rakta a teremteni akarás köveit napról napra, mint a jó kőműves, míg azaz élete végére olyan toronnyá magasodott, ahonnan mindent belátni, ami emberi, ami közösségi, ami lelki otthonunk lett. Közel három és fél évtizedig jártuk együtt ezt az utat, a Csemadokban, a civil életben. De személyes barátságunk okán is, amit nagyon nagyra tartok és értékelek, és ápolok is. Együtt ültünk egykoron – még a rendszerváltás előtt – annak az öreg, szklabonyai Mikszáth Emlékháznak az udvarán, megalapítva a Palóc Társaságot többedmagunkkal, ahol álmodoztunk a szabadságról, nemzetről, szülőföldről. Ahol megfogalmaztuk azon igényeinket, melyek segítettek megtartani a kultúránkat, az anyanyelvet, az iskoláinkat, ahol megfogalmazódtak azon emlékhelyeink és nagyjainkra való megemlékezéseink sorai, melyek a rendszerváltás után tettekké nemesedtek, s melyek emlékhelyei ma megtalálhatóak, elérhetőek, kézzelfoghatóak itt, a szűkebb hazánkban, a Palócföldön.

Nem volt vagy alig akadt olyan esemény, megemlékezés, avatás, ahol szervezőként vagy résztvevőként ne találkoztunk volna. Nemcsak polgármesterként alkotott, tette a dolgát, amikor is életre hívta, megálmodta az Ipolybalogi Szent Korona Ünnepséget, annak egyik szakrális központjával, a magyar Szent Korona hiteles másolatának az elkészítésével, hanem a magyar hazafiként is, mert pontosan látta azt, hogy mit hozhat, mit indít el ezzel.

Sokat harcolt azért, hogy ez a szakralitás, ez a lelki, szellemi magyar tér, itt a Palócföldön olyan zarándokhellyé váljon, mint a székelyeknek Csíksomlyó.

A Korona Dombon való szentmisék, és a Szent Korona körmenetben és díszkíséretben való bemutatása nem színházi produkciót, hanem a Szent Korona -tan bemutatását, megélését volt hivatott szolgálni, amiben ő mélyen hitt. Sajnos, hogy húsz év elteltével sem értettük meg, hogy mi ennek a jelentősége, és a koncertek és kísérőrendezvények zaja és túltengése lassan visszaszorítja az Árpád-kori templomba ezt a magasztos ünnepet. Gyakran beszéltünk erről, a közös, számtalan szolgálati utunk során.

A globalizmus ellen csak úgy tudunk harcolni, ha erősítjük, magasra emeljük az ilyen szakrális tereinket, és nem a divat, a kicsinyesség és az olcsó szórakozás kenyerével etetjük a Sátánt, mely érezhetően egyre jobban hatalmába keríti a világunkat.

A Korona Dombra tervezett kálvária egy-egy állomását, melyet a Kárpát-medencében a Palócföldön és az anyaországban lévő, ezeréves településeink építenének meg, hogy majdan, idezarándokolva teremtsük meg a palócság Szent Korona által vigyázott és felszentelt, felemelt szent helyét, még várat magára. Ez a feladat már ránk vár. Azokra, akikre rábízta ezt a feladatot, s amit biztosan tudok, hiszem, személyesen fog ellenőrizni. Együtt voltunk közel húsz éven keresztül Közép-Európa legrégibb lovagrendjének, a visegrádi Szent György Lovagrendnek tagjai, és utolsó javaslataként, amit ő terjesztett be, választottak a Magyar Kultúra Lovagjának alig néhány héttel a halála után, aminek ő már a tagja volt néhány éve, s amit már sajnos nem élhetett meg. Még halálában is segített, szolgált.

Akkor lett 2006-ban a Csemadok regionális alelnöke, amikor a Csemadok országos elnöke lettem, s végezte megbízatását fáradhatatlanul, egészen halála napjáig. Az Őszirózsa, a Magyarnóta Énekesek Országos Versenye végig kísérte őt egész munkája során, amit a kultúrában végzett. 

A 2022-ben Ipolyszécsénkén megrendezett VII. Palóc Világtalálkozó, melyben a végsőkig hitt, végül olyan hattyúdala lett, melyre büszkén emlékezhetünk itt a szülőföldön, 

és ami a kitartás, az elhivatottság, és a hit olyan példája lett mindnyájunk számára, ami előtt nemcsak kalapot kell emelnünk, hanem példaként kell megemlegetnünk mindig, akkor, amikor a semmiből teremtésről kell majd előadni a felnövekvő generációknak. Olyan példa lett ez nekünk, mint az 1848-as csatákban az ozorai példa. Tanítani való. De ne menjünk el szótlanul a mostani hely mellett sem, ahol állunk, hiszen a Csemadok járási székházának megteremtése, a mai állapotába való fejlesztése is az ő nevéhez fűződik.

Ha van, aki hazájának nemcsak rendületlenül, de fáradhatatlanul is igaz, őszinte és odaadó híve volt, az Balogh Gábor. Furcsa még mindig ez a múlt idő, még beleremegek a „volt”-ba, mert az ész, a lélek, az évtizedes barátság ezer és ezer szállal összevarrt köteléke még nem tudta elengedni őt. Ő még van, itt van, hiszen még csak kifordult az ajtón, és várjuk, mikor lép be ismét. Az elme, a szív, az óhaj ezt várja.

A közösség volt az élete, és annak a szolgálata lett a halála is, mert az egészségi állapotának a kezelését is folyton halasztotta egyéb közösségi teendők miatt. Egészen a végsőkig. Bajnok Pistának, a Csemadok egykori alelnökének, aki szintén szívelégtelenségben szenvedett, felajánlották egykor a szívátültetés lehetőségét, ami valószínűleg meghosszabbíthatta volna az életét, de ő azt mondta, hogy azzal a szívvel akar meghalni, amit az édesanyjától kapott. Van ennél csodálatosabb és magasztosabb vállalás az életben? Aligha. Igen, Gabinak is ilyen szíve volt, ragaszkodóan jó, édesanyaian tele szeretettel. És ezzel a szívvel építettük együtt Görbeország, a Palócföld apró várait, bástyáit kövekből, sárból, édesanyaszavakból és reményből, hogy ha felmentünk a tetejére, láthassunk házat, hazát, szülőföldet. Néha olyannak tűnt a munkánk, mint a mondabeli Kőmíves Kelemennek, hogy amit nappal építettünk, azt éjjel pont azok bontották le, akiknek felhúztuk. De minden egyes virradatkor, soha, egyetlen szóval sem mondta, hogy akkor most már nem építünk tovább. Mindig újra és újra nekiindult. Az utolsó szívdobbanásig.

Kedvenc mondása volt, amit e hamarosan leleplezésre kerülő emléktáblára is ráfaragtam, hogy „A nemzet szolgálatában megpihenni szabad, de elfáradni soha!”

A halottainkat illik eltemetni, de nem illik elfeledni. Ezért vagyunk ma itt, hogy ennek a tisztességnek eleget tegyünk. Úgy hagyta itt ezt a térképek, folyók és völgyek mögé beszorított tájhazát, melynek oly sokszor bejártuk poros szekérútjait a jobb élet, a tisztességesebb, igazságosabb világ megteremtése reményének érdekében a sorsunk álomfogatán, hogy ha tudunk tenni, megtegyük, szolgálva a szeretett, tisztelt, a féltve őrzött, szívünkben hordozott szülőföldet, hogy végül is végleg itt maradt.

Amit tudott, azt megtette. Tehet-e többet valaki? Aligha. Talán, ha újra születik egy csillaghullásban, egy csendes nyári szélben, az Ipoly vizének fodrában. Mindig mondtuk, hogy mi azok a fajták vagyunk, akik állva hallnak meg. Mint a fák. A csillagok felé nézve. A jövendölés bejött. Nem is lehetett másképpen. Fényesen, csendesen, a hamu alatt is izzó parázsként. Sütő András írja: „Ha annyi nyomunk marad bár a földön, mint felszálló madáré a friss havon, már nem éltünk hiába.” Bár hosszú évek óta nem hullott a hó sem. Nem hull már semmi. Talán csak a világunk hull szét lassan, végérvényesen. De akárhogyan is van, bizonyosan állíthatom, a nyoma itt maradt a lelkünkben. És hiszen, tudom, nem élt hiába. Élete teljes volt, élettel, tettekkel, cselekvéssel teli. Őrizzük meg ilyennek, ahogyan élt, és ahogyan élni is fog, a történelmünk aprószentjeként. Tisztelet emlékének.