CINK

Hrubík Béla: Cipőcskék a párkányi Duna-parton 2023. jún. 28.

A felvidéki magyarság több mint száz éves története soha nem a kényelmes, gondtalan, csapásoktól mentes életről szólt. A több mint száz év meghurcolt, magunkban hordozott magányunk alatt téptek, rugdostak, ki- és áttelepítettek, kopaszra nyírtak, csorbították az anyanyelvünkhöz, iskoláinkhoz, kultúránkhoz való jogunkat. De a gyökereink, melyet ezer esztendő növesztett a szülőföld talajába, erősnek bizonyultak. Kitéphetetlennek. És nem azoknál bizonyultak a legerősebbnek, akik viszonylag jólétben élhettek. Nem. Hanem a legszegényebbeknél, akik naponta szembesültek azzal, hogy a sors a kereszteket nem véletlenül rakja az ember vállára. 

A mai, modern világunkban ahol megnyíltak előttünk és gyermekeink, unokáink előtt is a határok, nagyon sokan fogták a tarisznyájukat, és csendben odébb álltak, itt hagyták a szülőföldet, az ősi családi fészket amit vérrel, verejtékkel a semmiből épített édesapa édesanyával, vagy a nagyszülők, és dobbantottak a jólét, a viszonylag gondtalan élet felé itt hagyva az állandó harcot, küzdelmeket, problémákat. 

A szülőföld pedig lassan kiürül, elnéptelenedik. 

A házakat benövi a vadszőlő, a gaz, majd az enyészeté lesz. A jólét reménye és kecsegtető bája nem oldotta meg a száz év magányunkat, csak még magányosabbak lettünk, és már sokkal kevesebben is vagyunk a megmaradás napi küzdelmeihez. 

Nem segített a szülőföld megtartásába a jó tíz évvel ezelőtt történt felvidéki magyar politikai érdekképviselet ketté, majd még több felé szakadása sem. Az önjelölt hazaárulók és szlovmagy eszmék hirdetői, akik szerint nem kell a feszültséget szítani (ami annyit jelent, hogy kussoljunk csendben, és érjük be az asztalról számunkra lehullajtott morzsákkal), mert a lassú önfeladás szabaddá tesz. Legalább is ahhoz minden bizonnyal, hogy szabadon elárulhassuk és kiszolgáltathassuk, megtűrtté zülleszthessük a közösségünket, az anyanyelvünket, a kultúránkat. Az intézményeinket, némi aprópénzért és hatalomért cserébe. És amire lakat került, éppen az ilyen dilettáns döntések és meghunyászkodások miatt, arról a lakat mér soha többé nem került le. 

Az enyészeté lett, mint ahogyan mi is azé leszünk, ha nem figyelünk oda, és hagyjuk, hogy a senkik csendes, hitvány, megalkuvó forradalma, a fejünkre nőjön. 

Ez lesz a bugári önfeladás sátáni terve, amihez most ismét sikerült csatasorba állítani a Stockholm-szindrómás szlovmagy téveszme megvezetett, és az értékalapú közösségi szolgálat helyett az érdekalapú önösségi elvet vállalók hadát. 

Ennek a meghunyászkodásnak a legújabb, dicstelen megnyilvánulása az egykoron szinte még színmagyar Párkány városi képviselő-testületének június 27-i ülésén meghozott döntése, mellyel a következő iskolaév elejétől bezáratnák a Hársfa utcai óvodát, mely jelenleg kizárólag magyar osztályokat fenntartó intézmény a városban. Bár a helyi, 13 tagú képviselő-testületben elvileg többségében a Szövetség (7) képviselői foglalnak helyet, tehát gyakorlatilag megakadályozhatnának minden ilyen típusú döntést, sőt, előterjesztést is, 

úgy látszik, hogy a hidas téveszme és értékrend nemcsak rombol, de butít is, mert ketten ebből a társaságból megszavazták ezt a gyalázatos döntést.

Első lépésként szeretnénk őket tisztelettel megkérni, hogy szíveskedjenek eltakarodni a Szövetség közeléből. 

A város vezetése sem a szülőkkel, sem az intézményi vezetőkkel nem konzultált erről a döntéséről, ami mutatja, mennyire komolyan gondolják az „érdekképviseletet” a városban. Az tény, hogy az energiaárak miatt sok község és város kénytelen takarékoskodásra, illetve arra, hogy átszervezze az intézményeinek a működését, azonban figyelemre méltó, hogy általában erre mindig mi, a kisebbségi sorsban élők fizetünk rá. Sorra zárnak be kisiskoláink, intézményeink, közösségi házaink és sajnos óvodáink is. Miközben nyílnak a többségi nemzet számára iskolák és intézmények. Lásd a somorjai szlovák iskola példáját. 

Azonban általában kijelenthető, hogy nem Putyintól, nem az emberi és lelki mocsokban fetrengő, önfeladó Európai Uniótól, és nem csak a szivárványos eszméktől kell féltenünk a jövőnket, 

hanem elsősorban önmagunktól, azoktól a közösségünket képviselni hivatott hitvány emberektől, akik folyamatosan elárulnak, eladnak, megtagadnak és kisemmiznek minket, ha az érdekük azt kívánja. 

Egy közösséget nemcsak úgy lehet tönkretenni, hogy fizikailag, testileg likvidálod, hanem úgy is, hogy az életterüket beszűkíted, elszigeteled, kiszorítod, kitiltod őket mindenhonnan, ahol joguk és helyük lenne, már csak az ősi szülőföld jogán is. És egyszer csak ezt veszik észre, azt vesszük észre, hogy nincsenek, nem vagyunk sehol. Mi magunk adjuk fel naponta azokat a helyeket, ahol élünk. Azzal, hogy idegeneknek eladjuk szüleink házát, a földjeiket, a ránk hagyott tárgyaikat. Lassan magunkat és a jövőnket is eladjuk eltékozoljuk. 

Ha Budapesten járva egyszer elsétálsz a Duna-part azon szakaszán, ahol ott vannak bronzból kiöntve azon áldozatok cipői, akiket annak idején a nyilasok belelőttek a Dunába, akkor sok mindent megértesz a világról, és azoknak a lelki állapotáról is, akik ehhez bárhogyan, de hozzájárultak. 

A párkányi Duna-part nincs olyan mesze a városházától, hogy a már megszületett és a még meg nem született magyar gyermekek képletes cipőit, akiknek a sorsáról az életük első lépéseinek a színhelyéről most olyan fokhegyről döntöttek, képletesen ne láthatnák meg, ahogyan elárulva, elárvulva, ott állnak, hogy elvigye, elsodorja őket az idő, a sors, és a víz. Velünk együtt! 

Ne hagyjuk magukra a cipőcskéket a párkányi Duna parton!