LESZ, LESZ, LESZ

Hrubík Béla: Három emberöltőnyi küzdelem 2024. márc. 6.

Március 5-én, immár 75 éve, hogy 1949-ben megalakult a Csemadok, mely a mai napig Közép-Európa, de talán Európa legnagyobb kulturális szövetsége, ami magában hordozza az oly egyedi, amatőr mozgalmi jellegét, mely mára szinte teljesen eltűnt az egykori szocialista blokk országaiból.

A kultúra szinte minden területét érinti a tevékenysége. Amatőr színjátszók, citerások, néptáncosok, folklórcsoportok, mesemondók, versmondók, népdalcsoportok, kórusok hada áll hétről hétre, hónapról hónapra a szülőföld és a szövetség szolgálatába, szórakoztatva az egyszerű emberek tömegeit.

A Csemadok mára fogalommá vált.

Generációk adják át a stafétabotot egymásnak. Pedig egykoron a szocialista haza, a politikai rendszer, és nem utolsó sorban a szlovákiai magyar kisebbségnek a kommunista kultúrpolitika keretein belüli megtartása volt a célja a szövetség megalakításának. Első vezetői is – ezen oknál fogva – a párthoz hű elvtársakból lettek kijelölve. Az elképzelés bizonyára ez volt, de hogy az eredmény nem ez lett, az mára egyértelműen kijelenthető.

Már a kezdetektől fogva egyfajta kettősség jellemezte a szervezetet. Volt egy fenti, a párt irányvonalát hangoztató vezetés, és volt egy lenti, az anyanyelv, a hagyományos kultúra, a nemzetiségi iskoláink védelme, és magyarság megtartása mellett hűen kitartó tagság. Csoportok születtek, fesztiválokon vitték színre a magyar hagyományos kultúrát, mely a megmaradást, a szülőföldön való boldogulást jelentette. Később az ifjúsági táborok keretén belül, az ellenzéki mozgalom kialakulását, a rendszer elleni szervezkedést, és a magyarság igazi szolgálatát is jelentette. Fábry Zoltán, a Csemadok örökös, tiszteletbeli elnöke írta megemlékezéseiben:

A kisebbségi lét, ha nem párosul lealjasított nacionalizmussal, az élet legjobb iskolája.

És valóban az. Erősebbé tett minket, ellenállóbbá, immunisabbá, az értékválsággal küzdő mai világ lelki betegségeivel szemben. Tudjuk hol a helyünk, és tudjuk értékelni azt, amink van. Ahogy lehet, amíg lehet alapon.

Szüleim egykoron szintén csemadokosok voltak egy kis zsákutca-faluban, Szécsénykovácsiban, ahol a házakat és a kerteket három oldalról fogta körbe az Ipoly csendes, de olykor megvadult vize. Édesapám citerás és színjátszó, édesanyám kiváló hangú énekes, az asszonykórus oszlopos tagja volt. Ebben nőttem fel én is. Édesapámmal együtt készítettük a kapitányi csákót kartonpapírból a színdarabra, amelyben játszott. Később engem is megtanított citerázni. Még alig voltam kilencéves, amikor már egy kis, öttagú citerazenekarban játszottam otthon, a falumban. Mindent bejártam a Csemadokban. Minden lépcsőfokot megléptem. Lentről indultam, legalulról, és eljutottam szorgalmas munkával a legfelső szintig. Hat évig lehettem a Csemadok országos elnöke, amit köszönök a sorsnak.

Hogy mit jelent nekem a Csemadok? Leírhatatlan, mert az életem része. Mindig is az volt, most is az, és az is lesz, amíg élek. Mint amikor levegőt veszek vagy vizet iszok.

Nem véletlen a fáklya lángja a szövetség címerében, hiszen az ember mellett az emberré válás rögös útjain, mindig ott volt a tűz.

Le lehet mellé ülni, lehet beszélgetni, melegedni mellette, sütni, ételt készíteni, világítani, jelezni vele. Másokat odaengedni mellé. A tűz úgy az életünk része, ahogy nekem a Csemadok. Megőriz minket, még a hamu alatt, parázsként szunnyadozva is.

Néha úgy tűnhet, nem ég, de elég egyetlen zsarátnok, egy kis szellő, és a tűz újra lángra lobban.

A tűzhely, az otthon, akár a most 75 évet megélt kulturális szövetségünk is. A felvidéki magyar kultúra otthona. Maga a csoda, maga a megélt felvidéki történelem, a megmaradás fészke, az anyanyelv vára, a mesék álomvilága, a dalok kosara, a táncok színpada. És nem csak külső tüze van, de a lélek tüzét is ott hordozza magában.

Ha igazán hiszel valamiben, ha szívből szereted azt, amit csinálsz, ott ég benned az alkotás, a szereplés, az értékteremtés, a csodára várás, belső tüze. Átjár, mint a tavaszi napfény. Belülről fűt, de nem éget el. Csak égésben tart. Aki a Csemadokban bármilyen szinten és módon része volt ennek, az tudja miről beszélek, aki nem, annak kívánom, hogy élje meg ezt!

Amikor a Csemadokot létrehozták, a nincstelenség, a ki- és áttelepítések, a hontalanság évei után, nem hiszem, hogy tisztában voltak vele, mit is engednek szabadjára abból a bizonyos palackból. Csak megköszönni, tudom nekik!

Isten éltesse a felvidéki magyarság még mindig legerősebb bástyáját, a Csemadokot!