AMMARHA!

Hrubík Béla: Kinek az érdekében? 2024. ápr. 2.

Az elmúlt napokban a húsvéti sonka íze és a kitöltött pálinka mennyisége mellett a Szaharából érkezett porfelhők is zavarhatták a látásunkat. No, nem annyira, hogy ne látnánk mi történik, vagy fog történni körülöttünk a héten. Ebben jelenthet némi kapaszkodót az a tapasztalatainkra alapuló bizonyosság, hogy az ,,X” a térképeken soha nem a kincs helyét jelöli, és a globalista liberális elit akkor is hazudik, ha kérdez.

Szombaton nekiveselkedünk a köztársaságielnök-választás második fordulójának. Az elmúlt, ablakon kidobott évtized után, ahol Soros ügynökei, Andrej Kiska és Zuzana beČaputová érlelték liberális penészvirágok áporodott szagát a Grassalkovich-palotában…most fordíthatunk a hagyományokon…

Ami ebben a történetben jelenleg összegezhető, hogy a felvidéki magyarság, a bérből és fizetésig élő kis emberek tömege, ismét csak önmagára számíthat, vagy még önmagára sem, tekintettel arra, hogy az értelmiségi, beleértve a politikait is, ami nem mindig tekinthető értelmiséginek, hanem inkább többször értelmetlenséginek, ismét kivonulni látszik a színtérről, mint anno az amerikai hadsereg a strandpapucsos, szakállas tálibok elől Afganisztánból.

A kivonulás ténye nem új, és nem meglepő. Mondhatnám azt is, hogy szinte folyamatos, mint a klímaváltozás. Az átlagos, és bizonytalan polgár, aki kapaszkodót keresne benne, annak előbb gyökerezik a lába az anyaföldbe, mintsem hogy azt megtalálná.

A választások második körébe, az előzetes várakozásoknak megfelelően, Ivan Korčok és Peter Pellegrini jutott. Az, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak, mindig is a rossz, a kisebb rossz vagy a nagyobb rossz közül kell választanunk, szintén nem újdonság.

Trianon óta így van ez. Az egész életünk ilyen, viszont tudatosítanunk kell, hogy amíg nem mi alkotjuk Szlovákiában a többséget létszámban, így is marad. Persze mondhatnánk azt, hogy ez nem a mi ügyünk, hanem a szlovákoké, viszont hatással ugyanannyira lesz ránk is. Itt nem lehet panaszt benyújtani, hogy kérem én nem voltam szavazni.

Azért is meglepő, hogy a két hónappal a számunkra viszont már nagyon is fontos Európai Parlamenti választások előtt a vezető értelmiség tagjai olyan nyilatkozatokat tesznek, hogy nem kell elmenni most választanunk, mert nincs kire.

Kire valóban nincs, de mire van!

Persze értem én, hogy amikor az embernek már nem érinti ez a pénztárcáját (ami nem teljesen igaz így sem, mert mindannyiunkét érinti),  akkor megdögölhet a szomszéd tehene, de azért mégis.

AZ EP-választások arról fognak szólni, hogy az európai nemzetek megvédhetik-e önállóságukat, államiságukat, tovább öntjük-e értelmetlenül (elzálogosítva a jövőnket) a százmilliárdokat a szomszéd országban zajló háborúba, megtarthatjuk-e a beleszólási jogunkat ezekbe a döntésekbe, folytatjuk-e a háborút, vagy békét szorgalmazunk, vagy bábként betagozódunk a liberális, globalista abnormalitás rendszerébe, ahol nem kell semmit csinálnunk, csak bólogatva egyetértenünk az előttünk szólóval, mint egykoron a kommunista pártgyűléseken az elvtársaknak.

A szlovákiai köztársaságielnök-választás pedig ugyanerről szól. Hiszen az egyik jelölt, Ivan Korčok, ennek a globalista hálózatnak az egyik oszlopos tagja, aki olyan, mint az a brüsszeli szobor, amely női mellekkel, férfi hímtaggal és három kézzel jelzi az új európai jövőt. Mindent képvisel és megtestesít, amit egy normális, hazáját szerető, gyermekeit, családját féltő, szülőföldjéhez ragaszkodó, keresztény, nemzeti elkötelezettségű ember még a rosszakarójának sem kíván, nem még önmagának.

Peter Pellegrinit sem az irgalmas nővérek gyülekezetéből szalajtották. Erről szó sincs. És arról sincs, amiről a liberális trollhadsereg próbálja meggyőzni az ingadozó választókat minden létező és nem létező portálon és módon, a beszólásaikkal, hogy mi, akik ezeket az elveket vallottuk, és valljuk most is valamilyen módon, megváltoztattuk volna a véleményünket, amit eddig képviseltünk.

Nem. Nem felejtettük el sem Malina Hedvig ügyét, amit egyébként a mi politikai elitünk csak addig képviselt, amíg abból politikai hasznot lehetett húzni, és jól mutatott a választási kampányokban, de mondjuk ki, senki sem feküdt le közülük a sínekre ez miatt, és nem kezdett el éhségsztrájkba sem a parlament előtt.

És ugyanez vonatkozik a Beneš-dekrétumokra, a kettős állampolgárságra vagy az elhíresült dunaszerdahelyi szurkolóverésre.

Nem felejtettünk, és nem is felejtünk. Még csak nem is bocsájtottunk meg senkinek ezért. De most. Szlovákia rövid, de annál jelentéktelenebb történelmében talán lehetőséget kínál ez a választás arra, hogy rendezzük ezen ügyeinket, amiben egyébként a politikánk évtizedes kudarcot vallott és most, az egymásra utaltság jegyében, előbbre léphessünk. Nincs sok illúzióm, mert ez is csak lehetőség és nem bizonyosság.

De szánalmas és kiábrándító, hogy ezek a témák csak politikai alibiként jelennek meg a harminc éve tartó potenciális tehetetlenségünk és megalkuvásaink okán, hogy megmagyarázhassuk, miért vonulunk ki folyamatosan a közéletünkből és a felelősségünk elől.

Ki emlékszik már az egykori Simonyi Alapítványra, melynek célja volt a komáromi Jókai Egyetem megalapítása, mely aztán kompromisszumként Selye Jánosra szelídült 2006-ban…és csak halkan kérdezem, hogy hol van az a sok ezer felvidéki értelmiségi (tisztelet a kivételnek) a politikai társadalmi közéletünkből, akik elhagyták azóta az egyetem padsorait diplomával a zsebükben?

Az egész kisebbségi létbe szorult szűkített életünk kompromisszumok sorozata. A kisebbségi lét azonban, mindennek ellenére, az élet legjobb iskolájának bizonyult azok számára, akiknek nem sikerült az egyetemek legfelsőbb szintjein liberális értelmetlenségivé okosodniuk, vagy felvidéki értelmiségivé válniuk.

Legalább is azoknak, akik vidéken, a kis falvainkban a vállukon viszik azokat a kereszteket, melyet a sors rájuk tett. És nem dobták el azt soha, még mások kérésére vagy unszolására sem, mint ahogyan azt most sem teszik, mert a jelenlegi értelmiségi ukáz után, hogy nem kell elmenni szavazni, a jövő héttől ismét csak nekik kell majd meggyőzniük a boltost, a postást, a nyugdíjast, a munkanélkülit, a traktoristát és a sarki kocsmában üldögélő és dülöngélő alkeszokat is, akiknek egyébként éppen annyi szavazati joguk van… egy, mint az egyetemi professzorainknak és pártelnökeink egész sorának, hogy bár most azt mondják, ne menjetek el, de (bezzeg) majd két hónap múlva majd el kell menniük szavazni.

Mert ez az érdekünk! Mint ahogyan most is érdekünk van, nem politikai állásfoglalásunk ebben a kérdésben. Mégpedig olyan érdekünk, hogy erősítsük Magyarország pozícióit Közép-Európában,

most éppen egy olyan szövetségessel, mint amilyen ebben a helyzetben Szlovákia, hogy nem engedünk beülni a köztársasági elnöki székbe olyan embert, aki gyűlöl minket és a magyar nemzetet is kellőképpen ahhoz, hogy minden fórumon ellenünk tegyen majd ismét öt évig Európában.

Ez nem a barátságról szól. Még csak arról sem, hogy ki mit vagy hogyan képvisel. Tudjuk ezt mi is, tudjuk, hogy tudják a szlovákok is, és tudják ezt a magyar kormány képviselői is.

Csak a felvidéki magyar értelmiség nem akarja ezt tudni.

Az, hogy a konzervatív lengyel kormány megbukott, és helyettük egy háborús uszító amerikai ügynök alakított kormányt hatalmas veszteséget jelent az egykori V4-es együttműködésnek. Szlovákia ötmiiliós államként nem léphet politikai súlyban a helyére, de mégis partnere Magyarországnak a minket érintő európai és világpolitikai kérdésekben. Létező, megfogható, értelmezhető.

Ami értelmezhetetlen, az a felvidéki magyar értelmiség folyamatos árulása, alibizmusa, kivonulása és elefántcsonttornyokba való, önmaga által vállalt száműzetése.  Ha fel kell tenni a kérdést, hogy kinek az érdekében kell elmennünk szavazni a hétvégén, akkor a válasz egyértelmű. A saját érdekünkben