LESZ, LESZ, LESZ

Hrubík Béla: Kolozsvár visszatért, a szívünkbe! 2024. aug. 21.

Államalapító Szent István királyunk ünnepe előtt néhány nappal, egy nyolctagú zarándokcsoporttal indultunk útra, hogy a kincses Kolozsváron, Mátyás királyunk szülőföldjén felkutassuk Isten szolgája, Esterházy János még meglévő lábnyomait, felkeressük azokat az emlékhelyeket, melyet egykoron a II. világháború poklában itt hagyott, és hogy emlékezzünk, emlékeztessünk, és ne feledjük: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Az út apropója az a régi, megálmodott, és szelíden, a lelkünkben dédelgetett álmunk volt, hogy immár hatodik országban, de szinte még mindig csak a nemzet határain belül emléktáblát avassunk Esterházy János egykori itt létének tiszteletére, hirdetve a mártírpolitikus emberi nagyságát, megrendíthetetlen hitét, elősegítve, és a szeretet jegyében pártfogókat, együtt gondolkodókat keresve, a lengyel egyház által 2019-ben útjára indított boldoggá avatási folyamatnak.

Ha az a rengeteg imádságos ének, mely hosszú utunk során szívből énekelve elhangzott, csak egy kicsit is meghallgatásra talál a jó Isten végtelen szeretetének mennyei terein, biztosak lehetünk abban, jó úton haladunk János testvérünknek a magyar szentek közé kerülésének kérdésében.

Az, hogy Erdély szívében is legyen emlékjele Esterházy Jánosnak, régen dédelgetett álma volt az Esterházy Emlékbizottság elnökének, Molnár Imrének, aki ennek az álmának a megvalósításában társakra talált mind a Kolozsvári Szent Mihály Plébánia Hivatal jelenlegi fő esperesének László Attilának, mind a Budapesten székelő Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökének, Szász Jenőnek és fiatal munkatársainak személyében, akik mind az utat, mind az emléktábla állításának ügyes-bajos dolgait rendezgették, mint az Isten a segítő gondolatait e témában.

De ne szaladjunk annyira előre, mert a kincses Kolozsvár szellemisége, szeretete, mely néhány napra befogadott minket, nemcsak egy gyönyörű miét ér meg, melyben az emléktábla avatás előtt részünk is volt, de néhány keresetlen szót is, mely az itteni, egyre fogyó, de szülőföldjéhez és hitéhez hűen ragaszkodó közösség életéről, mindennapjairól tanúskodik.

Az egész napos utazásunk a rekkenő hőségben, külön is embert próbáló volt. Megérkezésünk után a helyi plébánia hivatal parkolójából a szintén az ő tulajdonukban lévő Agapé szálló felé vettük az irányt, mely 2022-ben bezárta kapuit a Covid járvány után, és csak a mi tiszteletünkre vált ismét élettel telivé néhány napra. Tágas, tiszta szobák, patinás, az egykori Kolozsvárra oly jellemző épület benyomását keltette. Gyors tisztálkodás után, fejes az ,,éjszakai” életbe, hiszen éppen a közel két évtizedes múltra visszatekintő Kolozsvári Napok megnyitója előtt álltunk. A kirakodóvásár és élettel teli sátrak álma, azonban csalódást keltően elmaradt. Helyette egy épülő színpad, és az előző évek kiállítási anyaga fogadott.

Kolozsvár egykori magyar többsége mára már alig hatvanezer főt számol. A lakosság alig 16 százalékát teszi ki, köszönhetően az erőszakos, tudatosan irányított betelepítésnek.

Az egykori Ceausescu rendszer, és Kolozsvár fura urának, a magyar gyűlölő polgármester, Gheorge Funar szellemének maradványai, még midig itt kísértenek. A dicsőséges Mátyás király szoborcsoportja és a Szent Mihály templomnak helyet adó teret sűrűn román és uniós zászlók erdeje szegélyezi, hogy senki ne felejtse el, hol is vagyunk. A tér melletti fasor tövében megbúvó éttermek utcai asztalainál alig hallatszik magyar szó.

A ,,patkányok honfoglalásának” valósága, ahogyan Wass Albert írta. Itt elevenedik meg a szemünk előtt.

Megtekintjük a holnapi szentmise helyszínét, és az emléktábla helyét, még néhány gyors intézkedés, hogy minden a helyére kerüljön, majd irány az esti fogadás, agapé, melyet házigazdánk, László Attila fő esperes ad, egy szélesebb vendégsereg tiszteletére, melyben mi is ott vagyunk. A szívélyes fogadtatás és bemutatkozás után, hazai szilvapálinka köszöntő mellett, a kolozsvári töltött káposzta veszi át az irányítást, melyet füstölt, ízlésesen felvágott sült csülök szeletekkel próbálunk kordában tartani. De finom sütemények , gyümölcsök, és italok is vetekednek még e nem hivatalos (egy)házi versenyben, de végül is győznek, mert a mennyiséggel nem bírunk. Az esperes úr dolgozószobájában hatalmas szentképek, tágas asztal, melyet beszélgetve körbeülünk. Mellettünk egy szerény, de régi íróasztal, mely mint megtudjuk, Márton Áron, Erdély püspökének íróasztala. A történelem itt van körülöttünk, s mi benne érezhetjük magunkat, barátok, nemzettársak, magyar emberek között, akik pont olyan küzdelmesen, kitartóan, a szülőföldhöz ragaszkodva élik a mindennapjaikat,mint mi, odahaza, a Felvidéken. Az este lassan, de biztosan véget ér. Az Agapé szálló szobái még egy darabig hangosak, majd elhalkulnak. Elcsendesülnek, ahogyan mi is.

A másnapi reggeli kávénkat, a vasárnapi, Esterházy János boldoggá avatásának szentelt szentmisére érkező kispapok szolgálják fel, kedélyesen és kedvesen, a plébánia hivatal belső, csendes, szélvédett udvarán, ahol a falak tövében Szervátiusz Tibor, Kossuth-, és Magyar Örökség Díjas szobrászművésznek az édesapja, az örmény nemesi gyökerekkel rendelkező Szervátiusz Jenő faszobrai és kőszobrai sorakoznak magasztosan, aki életművét az itteni egyházi hivatalra hagyta örökül. Fia Tibor a securitáté zaklatásai miatt 1977-ben Budapestre költözött, és 2018-ban bekövetkezett halálig ott is maradt. A kávé mellé, ez túl sok esszencia, csak kapkodjuk a fejünket a csodától, amivel nem lehet betelni. Közben megérkezik László Attila esperes úr is, aki felvidéki kapcsolatairól mesél, mint régi barátoknak. Gyakran megfordul Nagyölveden és Szőgyénben is. Adyt idézve ,, s miként az idő, úgy repültünk”.

A Szent Mihály templomban már nagy volt a készülődés a délelőtt 11 órára meghirdetett szentmise előtt, hiszen az Esterházy János emlékének és boldoggá avatásának felajánlott misét, a komáromi Concordia énekkar kísérte Stubendek István vezetésével , a helyi Szent Cecília kórussal karöltve.

Be kell vallanom,életemben már sok szentmisét végigültem, és sokat, az azt celebráló kiváló egyházi személyiségek miatt, átéléssel és magasztosan, áhítattal hallgattam, de ez egy olyan csoda volt, ahol érezni lehetett az egykori püspök, Márton Áron jelenlétét is, mindennel amit ez jelent.

Az énekkarok és a szólisták, a templom csodálatos akusztikája okán,az angyalokat megszégyenítő pompával telítették meg a zsúfolásig megtelt templomot.

Alázattal vártuk majd hallgattuk László Attila esperes úr beszédét. Nem csalódtunk. Beszédében többek között kiemelte: ,,Mi a különbség virág és művirág között? Az utóbbit az előbbi mintájára hozzák létre: nézzen ki úgy, mintha virág lenne, és ha elkészült, olyan marad, nem kell vele tovább semmit tenni. Vannak, akiknek szép, csak éppen nem él. Az élő viszont fejlődik, fejlődésében nincs megállás. Vagy fejlődik, vagy elpusztul. Van-e ilyen különbség ideológiák, ember és ember között? Jézus óta és által tudjuk, milyen minőségi különbséget akar és ad nekünk az Isten: emberségünk az istengyermekség által *igazi és *teljes, sőt, *örök! Ma újra emlékeztet, most minket: a fejlődéshez, növekedéshez táplálék kell. Táplálék nélkül nincsen élet. A „bőségesebb élet” az, amelyiknek a teljességéről Pál apostol írja, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta” (1Kor 2,9), és amelyiknek szükségképpen már evilági, kezdetleges formája is elképzelhetetlen békességet, nagyságot ad a szívünkbe, olyat, amilyet a világ nem adhat . A világ… Hányféle világot, valóságot épít az ember, az örökkévalót, a teljeset akarva! Ma a Felvidék mártírja, gr. Esterházy János és életútja révén kiemelten szemlélhetjük, hogy elköteleződésben hogyan érdemes - vagy az elrettentő példák (üldözői) által hogyan nem szabad embernek lenni… Ő, Márton Áron kortársaként, hasonló meghurcoltatásban s a szenvedésben megvallott hite által vált egyre fényesebben ragyogó jellé népünk számára. Boldoggá avatási eljárása 2019-ben kezdődött meg .57 éves korában, a vele együtt raboskodó boldog Vasiľ Hopko görögr. kat. püspök karjaiban lehelte ki lelkét. Imája hogy ne halhasson meg szentségek nélkül, ezzel meghallgatást nyerve beteljesedett. Cseh rabtársa: „Esterházy nemes méltósággal viselte sorsát, soha nem panaszkodott. ... Csak csont és bőr volt rajta. Sokat szenvedett, de ez a szenvedés nem törte meg, mert nagy lelkierővel, egyenes gerinccel viselt el mindent. Alig beszélt önmagáról. Leginkább, szinte mindig Istenről, s a lelki dolgokról beszélve vigasztalta sorstársait.”

A nyitrai szeminárium volt rektora, így beszélt róla:„Magatartása példa volt mindnyájunk számára. Belsőleg annyira kiegyensúlyozottan viselte a rabságot, mintha nem is a börtönben, hanem valahol odahaza lett volna. Ő belsőleg volt szabad ember, felül tudott emelkedni mindazon, ami körülvette, s ezt a hitének, a mély Istenhitének köszönhette. (…) Csodálatos lelki egyensúly sugárzott belőle. Ez azt jelenti, hogy belsőleg rendben volt az élete. Tudta, miért szenved. (…) Esterházy hősiesen viselte a szenvedéseket, s egyáltalán nem veszítette el emberi, lelki tartását, méltóságát azzal, hogy éveket kellett a börtönrács mögött töltenie. E belső tartásban és méltóságban az ő mély hite tartotta őt meg. Ő lelkileg győzni tudott.”Szentek háza népe és örökösei vagyunk. Új korban, szentistváni hűséggel példájukat kövessük, közbenjárásukat kérjük, hogy a mi életünk is Isten szíve, terve szerint alakuljon és teljesedjen. Ehhez miénk az Élet Kenyere, a folytatás rajtunk áll. Így erősödjön ma hitünk, ebben segítsen összetartozásunk.

Ehhez miénk az Élet Kenyere, a folytatás rajtunk áll. Így erősödjön ma hitünk, ebben segítsen összetartozásunk.

Ehhez kérek áldást családjaink és a világ krisztusivá formálásához, mártírjaink, hitvallóink közbenjárásával” , fejezte be szavait az esperes úr. Ha csak ezért a szentmiséért kellett volna elzarándokolnunk Kolozsvárra, mér megérte volna, de ezt követően került sor arra a felvezető megemlékezésre a Sapientia Erdélyi Egyetem kiállító termében, mely megelőzte az emléktábla avatást és melyet Gubík László, a martosi Esterházy Akadémia igazgatója és Csonka Ákos az NSKI munkatársai moderált. A rövid köszöntőket , melyek átfogó képet adtak Esterházy János munkásságáról, és kötődéséről is Erdélyhez, a Sapientia Egyetem dékánja Szenkovics Dezső, és Kolozsvár magyar alpolgármestere Oláh Emese tartotta, majd őket követően Grezsa Csaba, Magyarország kolozsvári főkonzulja, és Csallóközi Zoltán, Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes tanácsadója szólt kicsit mélyebben a mártírpolitikus életéről. Megtisztelte jelenlétével a megemlékezést Szász Jenő, az NSKI elnöke is, aki megköszönte mindenkinek a fáradságot és a munkát, hogy ez most itt, Kolozsvár szívében létrejöhetett, és reményét fejezte ki, hogy egyszer majd Erdély püspöke, Márton Áron is szobrot kaphat a Felvidéken, jelezve a nemzet együvé tartozását. A köszöntők végén, Dr. Molnár Imre történész, az Esterházy Emlékbizottság elnöke szólt, a tőle megszokott mély, érzelmi húrokat is megpendítő módon arról a hitről, és emberi kiállásról , melyet Esterházy János életével példát mutatva nekünk, reánk testált. Nekünk kell ezt megőriznünk, és imádságos mindennapokkal vinnünk tovább a szívünkben mindaddig, míg a boldoggá avatási eljárás be nem fejeződik, hogy János testvérünk elfoglalja méltó helyét szentjeink közösségében. A beszédek között a komáromi Concordia vegyeskar épett fel, valamint Földessy László zsérei zarándok pánsípja és Híves István zenetanár tárogatója sírt és kísért el mindet dallamaival az emléktábláig, mely a kiállító terem tőszomszédságában, az épület aulájában került leleplezésre. A magasztos pillanatban, mindnyájan érezhettük, hogy valaki itt járt közöttünk, mint ahogyan Kányádi Sándor írta egyik versében: ,, valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod ,csak az nem fél, kit a remény
már végképp magára hagyott”. Kolozsvári zarándokutunk , ezzel be is teljesedett. A célját elérte. A baráti kézfogások, ölelések, fogadkozások talán mindnyájunkban megerősítették azt a hitet, amit örökül kaptunk János testvérünktől, hogy soha ne féljünk, és mindig higgyünk az igazban és a jóban. Valami apró kis csodának éreztük a jelenlétét, itt közöttünk. Estére még egy véletlen találkozás is bizonyította, hogy a sorsunkat valaki irányítja, rendezgeti, amikor is teljesen váratlanul összefutottam egy régi jó barátommal, az EMKE egykori elnökével, Dáné KálmánTiborral, akivel tizenöt éve nem találkoztunk s akivel együtt szolgáltuk a nemzeti közösségeink kultúráját szervezeteink elnökeként, a Felvidéken , és Erdélyben. Van-e sorszerűség? Van. Létezik. Csak látni kell, érezni, és hinni benne.

Úton vagyunk. Egész életünkben. Az úton lévés, úgy része az életünknek, mint a víz, a levegő, a napsütés, vagy az ima. Kolozsvár egy állomás volt ezen az úton. Lehet, hogy nem a legfontosabb, de csodálatos. Amikor majd összesítjük a végső sorrendben, ott lesz , egy kiemelten szép helyen. Magunkban tartjuk, a csodát, a magasztosságát az igazságra való törekvés élményei között. Ott lesz a reggeli kávé illatában, amit az esperes úr személyesen készített nekünk azzal, hogy mosogatnunk már nekünk kell, mert nála az a szokás, hogy csak az első kávéval jár teljes körű szolgáltatás. És ez is nagyon rendben volt. Ott lesz a baráti kézfogásokban, a véletlen találkozások örömében, amit a sors irányít, vagy ki? A szomorú felismerésben , hogy fogyunk, és lassan elfogyunk, talán a szülőföld porában csendesen elhaló léptek síri csendjében. És ott lesz abban a tudatban, hogy valami olyannak a részesei voltunk, amit egy nagy, kirakós mozaik része, melynek végén összeáll a kép. 

Egy ragyogó, Isten által szerkesztett kép, egy nemzetrész, egy nemzet, egy nemzetét végletekig kiszolgáló ember képe, aki mint mi is, mindig úton volt. Az örökkévalóság felé.