LESZ, LESZ, LESZ

Hrubík Béla: Megfogyva bár, de törve nem… 2024. nov. 11.

Az Illyés Gyula által agykoron ötágú sípnak nevezett kárpát-medencei magyar közösség - mely a délszláv háború utáni korszakban hétágúvá nemesedett - legkisebbike, a muravidéki magyar közösség intézménye, a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet november 8-án és 9-én Lendván ünnepelte megalakításának 30. évfordulóját. A Lendva-hegy tövében elterülő, hangulatos és takaros kisvárost bármelyik felvidéki önkormányzat megirigyelhetné, hiszen nemcsak küllemében és fekvésében nyújt élményt az idelátogatóknak, hanem a benne élő, a várossal együtt lüktető kis magyar közösség is életerejét, küzdeni akarását is bizonyítja, és hagyományaihoz hűségesen ragaszkodó, azt megélő elkötelezettségéről is tanúságot tesz a mindennapokban. 

A Muravidék az a régió, melynek hallatán a Felvidéken sem kapják fel a fejüket az emberek, hiszen sem a sajtóban, sem a hírekben nem jelenik meg gyakran a kis lélekszámú, szlovéniai magyar közösség. Pedig itt is élnek magyarok, bár egyre kevesebben, egyre fogyatkozó lélekszámban, de élnek. Ők is a testvéreink, őket is a történelem sodorta, csapta idegen ország peremére, mint minket, felvidéki magyarokat. Nem lehet hát számunkra közömbös ennek a közösségnek a mindennapi sorsa.

A muravidéki magyarok két csoportba oszthatóak. Az egyik az őrségi, a másik Lendva-vidéki magyar tömb. Az előbbihez Őrihodos, Kapornok, Domonkosfalva, Szerdahely, Pártosfalva, Kisfalu, Csekefala és Szentlászló tartoznak, az utóbbihoz pedig Dobronak, Zsitkóc, Kámaháza, Göntérháza, Radamos, Hídvég, Bánuta, Hosszúfalu, Hosszúfaluhegy, Lendva, Lendvahegy, Alsólakos, Felsőlakos, Gyertyános, Kapca, Kót, Csente, Petesháza, Hármashalom, Völgyifalu és Pince. 

A 2002-es népszámlálás során már csak 6,5 ezren vallották magukat magyarnak, ami a szlovéniai magyar közösség vezetőit is megdöbbentette.

A kétnyelvű általános iskolákat közel félezer magyar nemzetiségű tanuló látogatja. A Lendvai Kétnyelvű Középiskolában pár száz diák kezdte meg a tanévet. Azt tudni kell, hogy a szlovéniai iskolarendszerben nincsenek tiszta magyar iskolák, mint a Felvidéken, csak kétnyelvűek. Egyfajta „alternatív” oktatás formájában tanulják a magyar nyelvet is. 

A régió magyar sajtója a muravidéki Népújság, mely 1800 példányban jelenik meg. A Muravidéki Magyar Rádió napi 11,5 órás műsoridőben közvetíti adásait. 

A lendvai Magyar Nemzeti Művelődési Intézet 1994-ben kezdte meg működését, első igazgatója Göncz László, a muravidéki magyarok egyik kiemelkedő szellemi vezetője, volt parlamenti képviselő civil foglalkozása történész, író. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett doktori címet. Az Intézet keretein belül mintegy 45 hagyományőrző csoport működik. 1998-tól nonprofit alapon egy magyar könyvesboltot is működtet Lendván, melyben irodalmi kávéház is működik, ahol kellemes környezetben, egy kávé és egy szelet sütemény társaságában olvashatják a hazai és anyaországi magyar sajtót a betérők. Az ötlet maga nem egyedi, de jelzi a helyiek találékonyságát, hogyan lehet megtartani egy ilyen kis közösségben egy könyvesboltot, melyből a felvidéken is alig van már csak néhány. A hely a két világháború közötti pesti irodalmi kávéházak hangulatát varázsolja elénk attól függetlenül, hogy a nyitott terem másik részében már a XXI. század van jelen, és az internetezni kívánók is kielégíthetik az igényeiket. A könyvesbolt és kulturális központ tőszomszédságában, a nemrégiben felújított patinás épületben Magyarország Főkonzulátusa működik, régi ismerősöm, Kelemen Gertrúd főkonzul asszony irányításával.

Azok a felvidéki magyar turisták, akiknek kedvenc úti céljuk a horvát tengerpart, általában a letenyei határátkelőt szokták igénybe venni Horvátországba való belépéskor. Nos, Letenyétől alig harminc kilométerre, egy kis kitérővel, Tornyiszentmiklósnál már átléphető, immár szabadon, a magyar-szlovén határ, melynek túloldalán már kis, takaros magyar falvak jelzik:

ez már a Muravidék. 

A távolban az út mentén megcsillan a Mura folyó egyik oldalágának a vize, s a déli fekvésű hegyoldalakból, festőien szép környezetben gomba módra emelkednek ki a présházak és borospincék százai a szépen megművelt szőlőültetvények között. A táj Lendváig szinte változatlan, talán csak a borospincék mérete és száma, ami változatosságot eredményez. Mint később megtudjuk, az itteni falusi turizmus is főleg ezekre az értékre és látványra épül, meg persze nem utolsó sorban a jó minőségű helyi borokra, mint amilyen a Hadik vére nevű, többfajta vörösborból készített cuvée. A hegygerincen futó aszfaltozott úton könnyedén elérhető a hegy legmagasabb pontján épült Cuk Borház, mely a legigényesebb turista igényeit is kielégíti. A többnyire kétszemélyes apartmanok az év nagy részében foglaltak. A csodálatos látkép, mely erről a helyről az ember szeme elé tárul, lenyűgöző. Pincék, borházak százai tülekednek az ember szeme elé. Sajnos, a vidék jellegéből adódóan, a kínálat nagy, így hiába a jó minőségű borok, a gazdák többsége éppen ezért nem tud szabadulni tőle.

A római katolikus templom előtti téren Szent István királyunk bronzba öntött szobra áll, majd rögtön mellette egy helyi, szlovén püspök, tudós ugyanolyan nagyságú szobra. Csak így engedélyezték a királyi szobor felállítását. Ez a szobrok reciprocitásának kormányzati elmélete. 

Valahonnan ez számomra ismerős. 

Egy Kossuth-szobor, egy Avram Iancu, egy Klapka, egy Cirill-Metód. 

„Búvó otthoni táj...” Vajon miért működik mindenütt így a világ? A város fölé magasodó egykori kastélyban a Muraszombati Járási Múzeum kihelyezett részlege működik, egyfajta helytörténeti múzeumként is. Itt található az 1858-ban Alsólendván született Zala György szobrász életművét bemutató kiállítás is. Zala Györgyről tudni illik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, és hat művésztársával együtt ő tervezte azt a millenniumi emlékművet, mely a hét honfoglaló vezért ábrázolja a mai Hősök terén Budapesten. Egyébként felvidéki munkái is voltak. Többek között Krasznahorkán látható egy Andrássy mellszobra. A lovas szobrok kicsinyített másai a kiállítás részét képezik. Egyfajta tájházként is funkcionál a múzeum, ugyanis Magyarország egyik legkisebb tájegységének, Hetésnek néprajzi értékeit is felvonultatja három helyiségben.

A délután folyamán, a Kárpát-medence minden sarkából, az Illyés-i hétágú síp, no meg Soós Miska, a MNMI igazgatójának hangjára meghívott magyar intézményvezetők és küldöttségeik egymásnak adják a kilincset a Bánffy Központban, és régi ismerősként, sőt barátként üdvözöljük egymást. Itt van a Felvidék, Vajdaság, Erdély, Kárpátalja, Őrség, Horvátország, de a szórvány képviseletében a bosznia-hercegovinai magyar egyesületből, Szarajevóból, és Macedóniából is néhány helyi vezető. Délután, a Bánffy Központtól alig egy kődobásnyira fekvő városházának a dísztermésben veszi kezdetét az az ünnepi ülés, ahol a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet elmúlt, küzdelmes harminc évéről emlékezünk meg, köszöntőkkel, méltatásokkal, ahogy illik. Itt van a Muravidék értelmisége, színe-java. Egykori, és mai intézményvezetők, tanárok, polgármesterek. A lendvai polgármester, Magyar Janez, a jelenlegi szlovén parlament egyetlen magyar parlamenti képviselője, Horváth Ferenc, és a helyi közösség tartóoszlopai, Kepe Lili, Soós Mihály, Göncz László, Patyi Zoltán. Köszönti az egybegyűlteket a főkonzul asszony, Kelemen Gertrúd és a szomszédos, magyarországi vármegyék kulturális főosztályainak képviselői is, akik évtizedes szakmai együttműködéssel segítik megélni a mindennapok a kulturális térben, és túlélni az évtizedeket a közösségi lét megtartásával. 

A szívet melengető és a közösség kitartását és hűségét méltató szavak után Göncz László egyik regényének, az „Olvadó jégcsapoknak” néhány sora jut eszembe: „

Olyanok vagyunk, mint a jégcsapok, amelyek az első olvadás után a háztetőről a föld felé merednek. Lassan elfogynak, vagy a földre hullonak, és elolvadnak. Akárcsak mi. Néha jön egy-két hidegebb nap, akkor valamennyire megszilárdulnak, és az ablakon keresztül az ember erősnek, félelmetesnek látja őket...De ez csak a látszat. Az első déli szellő már elbánik velük. Létrejöttük pillanatában olvadásra ítéltettek. Velünk is így van. Mi is lassan fogyunk...olvadunk...aztán egyszer csak teljesen beolvadunk...”

Az est beköszöntével utunkat a Makovecz Imre által tervezett helyi színház csodálatos épülete felé vesszük, ahol már gyülekeznek a lendvai magyarok az esti nagy gálaműsorra. A műsor felemelő, elgondolkodtató, mégis a megmaradás erejét, a küzdelmeket, a kultúra kimeríthetetlen és mindig meg-megújuló forrását testesíti meg. Régi barátokkal beszélgetünk az előadás utáni fogadáson, borozgatáson. Szóba kerül az értelmetlen orosz-ukrán háború, melyről félelmetes és megrázó őszinteséggel beszélnek, vallanak, a Kijevi Magyar Egyesülettől és Lembergből érkezett barátaink. Ők már nemcsak megfogyva, de megtörve is élik a mindennapjaikat. Mégis, reménykednek. Csak imádkozni tudunk értük, remélve, hogy jobbra fordul a sorsuk hamarosan, és talán ránk, rájuk köszönt végre a várva várt béke is.

Göncz Laci regényének fájdalmas gondolatai még sokáig motoszkálnak a fejemben. Ránk, a csonka Magyarország határain kívül rekedtekre is ez vonatkozik. Ha nem vigyázunk, ugyanez a sors vár ránk is. A jég már elkezdett olvadni, cseppjeit felszívja a szülőföld, s bár azt termővé teszi, de már nem adja vissza. 

Legfeljebb a hajnali harmat fűszálain csillan meg még egyszer, mint a remény utolsó könnycseppje. S megfogyva bár, de törve nem, él e kis közösség e hazán!