LESZ, LESZ, LESZ

Hrubík Béla: Mindent? Soha! 2023. jún. 4.

1920. január 16-án hangzott el gróf Apponyi Albert trianoni szózata. Talán ebből a fájdalmas, dacos, pusztába kiáltott beszédből nőtt ki a megtaposott nemzet jajszava: „Nem! Nem! Soha!”

Mint a hajótörött ember reménytelen palackpostája, olyan volt az a szívet szorító szózat. Igazi értelme már elhangzásakor sem lehetett. A béketárgyalás asztalának túloldalán ülő győztesek addigra már eldöntöttek mindent; egy diktátum feküdt az asztalon, amelyhez gróf Apponyi Albert csupán díszletként kellett. Persze tapasztaltabb ember volt ez a páratlan műveltségű, egyetemek sokaságán tanító akadémikus (akit hosszú élete során ötször terjesztették föl Nobel-díjra), hogy azt gondolta volna, beszédével bármi lényeges változást érhet el a dölyfös győztesekkel szemben. Noha sokan álmodozónak tartották a grófot, ő mindig a földön járt. Tisztában volt azzal, hogy szavai már nem érhetnek célt, maga is csak epizódszereplő egy aljas színjáték utolsó felvonásában.

Tisztelt emlékező gyülekezet!

103 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én, éppen 103 esztendeje már, hogy délután 4 óra 32 perckor aláírták a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon kastély folyosóján, azt a trianoni békeszerződést, amelyik felszabdalta hazánkat, a Nagy-Magyarországot. A háborúban vesztes Magyarország és a győztes antant szövetség hatalmai között létrejött szerződés átírta a határokat, hazánk akkori területének több mint kétharmadát elveszítette. 

Így kerültünk mi is határon túlra. S lettünk határon, majd később, a szocializmus internacionalista karjaiban, elfelejtett, megtagadott, hatályon kívüli magyarok. 

Ez persze csak egy földrajzi fogalom, vagy lehet, geopolitikai, hogy mai modern kifejezéssel éljünk. Egy dolgon biztosan nem változtatott. Sem akkor, sem most. Az azóta itt, az anyaországot átölelő nemzeti létben felnőtt generációk nem vesztek el. Hitük megmaradt, magyarságuk, nyelvük, kultúrájuk, erősebb és tisztább lett, gyökereik száz év erejével kapaszkodnak az anyaföldbe, kitéphetetlenül. Olykor azt is látjuk így kívülről amit belülről már nem. 

A nemzeti összetartozás lényegét, jelenét, és remélhetőleg jövőjét is, hogy igenis minden magyar felelős, minden magyarért.

Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy a XX. század a Kárpát-hazában élő magyar nemzet hosszú Golgotája volt. S azon a magyar Golgotán bizony történelmi távolságból is jól látható keresztfákat tűzött ki magának a történelem. Ilyen fájdalmas keresztfa volt a trianoni békediktátum is. Óva int és figyelmeztet ez a kereszt. A nagy birodalmak összeomlásakor tisztes távolban kell maradniuk a kis nemzeteknek, nehogy a romok és a mocsok, ami a birodalmak kísérője, maguk alá temessenek. Elég csak egy kicsit keletre tekinteni ma is, hogy megértsük mindezt A magyar Golgotán megannyi magyar ember, ezernyi sorsban, tragédiában, embertelenségben vitte a vállán ezeket a keresztfákat. Olyan út volt ez, melyet még az Holdról is látni. Olyan magyarok voltak ők, akik nemzetünk, népünk legszebb arcát, leghűségesebb jellemét, legszentebb vonásait mutatták. 

Ők voltak, és ők ma is, a példaképeink. 

Belegondolni is felemelő, és egyben hátborzongató érzés, hogy milyen emberi nagyságok hozták meg a legnagyobb áldozatot embertársaik, nemzettársaik, üldözöttek és számkivetettek védelme érdekében, hogy ma itt lehessünk ismét, hogy nemet tudjunk, merjünk mondani, Márton Áronként, Esterházy Jánosként, egy hazug, embertelen európai háború tőszomszédságában. 

Furcsa módon az embertelen és diktatúraként megélt szocializmusban a békegalambok az egekig röpítették a világbéke jelszavát. Mire kivívtuk a nagy, nyugati mintájú szabadságot, amitől a megváltást vártuk, mára oda jutottunk, hogy aki a békét emlegeti, az már szinte háborús bűnös, és az európai nagy egység megbontója, elárulója. Ki érti ezt? Ki érti ezt? Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki! Több, mint 100 év alatt, végül is eljutottunk a békediktátumoktól, a háborús diktátumokig.  Nagy és hosszú menetekés volt ez a semmiért. Régen, az elavult korszakban a háborút békével zárták le. Ma a háborút, még nagyobb háborúval próbálják kivívni. Általános tapasztalatként, kisebbségi létbe szorult nemzetrészként, elmondhatjuk: nagy árat fizettünk érted szabadság, drágább lett a lánc.

Tisztelt barátaink!

Az, hogy a történelem ezer viharát és poklát, pusztítását és sorscsapását átvészelve, országcsonkításokat, feldarabolásokat, szocializmust megélve még megmaradtunk magyarnak itt, Európa közepén, az maga a csoda. Harminc évvel ezelőtt naivan azt hittük, hogy Európa lesz a mi jövőnk. Három évtizeddel a rendszerváltás után rá kellett jönnünk, 

hogy mi vagyunk Európa jövője. 

Az, hogy Trianon után több, mint száz évvel, kitelepítések, áttelepítések, reszlovakizációk után az összetartozás lángjától megvilágított arcokon még dacosan ott van az élni akarás konok ereje, az a csodák csodája. Számunkra, akik nemzetben, hazában, szülőföldben gondolkodunk, így több mint száz év után nem maradt más lehetőségünk, mint a „Mindent vissza“ és a „Nem, nem soha“ belénk ivódott történelmi igénye között megtalálni a megélhető jelent Európában, amely így szól: 

Mindent? Soha! 

Trianonban elvették a hazánk kétharmadát tőlünk. A jelenben, az európai bűnszövetkezetben, ahol köztörvényes, korrupt, liberális, baloldali bűnözők mondhatnak ismét ítéletet felettünk, már az a tét, hogy a nemzeti létet, a haza önállóságát, az Istenbe vetett hitet, a család megbonthatatlan egységét, és a gyermekeink lelkét akarják elvenni. Végérvényesen. 

Tehát mindent, ami egy nemzetet nemzetté, a földet ahol élünk, szülőfölddé, a közösséget, melynek otthonát a sors hazává teszi. Igen. Minden nap ki kell mondanunk, hogy: 

Mindent? Soha! Százszor és ezerszer is. Mindent? Soha! 

Sok mindent megtanított velünk a sors. Legfőképpen azt, hogy önmagunkon kívül senkire sem számíthatunk, és belső árulásaink okán olykor még önmagunkra sem, de ez sohasem tántoríthat el, téríthet el minket arról az útról, amit az ősök hazaszeretete, hite, áldozatvállalása karózott ki számukra. Nincs más feladatunk, mint ezen az úton, kézen fogva gyermekeinket, unokáinkat, családjainkkal együtt menni tovább. Nem kell új utakat keresni, mert azok általában nem vezetnek sehová, vagy oda sem. Őrizzük meg azt az örökséget, amit szeretetből, féltésből, jó szándákkal kaptunk. Ahogyan Sajó Sándor írja:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...