A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
393114719 748197647136075 2865398843399633931 n

Hrubík Béla: Mint a vízcseppek a követ…. 2023. nov. 27.

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!

Ha egy palóc embert megkérdezel, hogy melyik bor a legjobb, melyik ízlik a legjobban, azt válaszolja, hogy az, amelyen a barátaiddal együtt osztozol. Igaz gondolatnak is csak azt tartják, amely mindenkinek egyformán megérinti a lelkét. Talán így vezethetném fel a november utolsó hétvégéjén, a Palócföldön megtartott lengyel-magyar emléknapok összefoglalóját is, melyek Nagycsalomján és Ipolynyéken zajlottak, nem először.

Az ezeréves lengyel-magyar barátságot, már sokan, és sokszor temették. Most legutóbb, az ukrán –orosz háborúhoz való, más szemléletű hozzáállás kapcsán. A választ, hogy kinek van igaza e kérdésben (ha ebben egyáltalán valamilyen tere van az igazságnak) éppen az a lengyel nép adta meg, amikor is a nemrégiben lezajlott lengyel parlamenti választásokon, nem adott újra bizalmat, a saját nemzetének önértékelésénél, önbecsülésénél, az ukránok halálos, és hamis baráti ölelését többre tartó, regnáló lengyel kormánynak.

Lengyel barátaink megerősítették számomra, hogy az eddig csak vélt feltételezést, hogy a lengyel hazafiak igazságérzete nem engedte tovább ezt a globalista színjátékot, büntetlenül.

Visszatérve a gondolat kezdetéhez, az ezeréves barátság sírásóinak, persze nemigen voltak soha igazi, hús-vér lengyel barátai. Nekünk azonban, akiknek vannak, nem így látjuk. A lengyel –magyar barátságot mindig is azok éltették és mentették át, évszázadról- évszázadra, mint Nagy László a szerelmet a túlsó partra , akik megőrizték annak igazát, megértették és ismerték.

Grzegorz Lubczyk , Lengyelország egykori budapesti nagykövetének, újságírónak a neve, egybefolyik a lengyel- magyar barátság fogalmával, hiszen 14 hosszú, és tevékeny évet áldozott rá az életéből, hogy feleségével, Krisztinával együtt összegyűjtsék, dokumentálják , és megörökítsék, a II. világháborúban Magyarországon menedékre talált, több mint százezer lengyel katonai és civil menekültnek a szívszorító, tragikus, de olykor felemelő emberi történetét.

Az immár négy vaskos, több, mint kétezer történelmi fényképet tartalmazó, és nemcsak tartalmilag, de fizikailag is nehéz kötetbe foglalt történelem negyedik részében, helyet kapott a Palócföld egyik községének, Nagycsalomjának is a helytállása, korabeli dokumentumok és fényképek bemutatásával, mely közösség jelesre vizsgázott helytállásból, barátságból, hitből, és becsületből.

Hogy ennek a történetnek a helyi folytatói és ápolói, éppen azon fiataloknak, lányoknak, édesanyáknak, férfiaknak, és családoknak a leszármazottjai, akik ezen megkopott fényképeken ott voltak, akik akkor és ott helytálltak, nem véletlen. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy az igazság, az igaz emberség, mindig utat tör magának, minden időben, minden körülmények között.

Mint ahogyan a víz szalad, de a kő marad.

Grzegorz Lubczyk nem először jár e vidéken, és nem véletlen az sem, hogy ezzel a témával, a lengyel menekültek magyarországi befogadásával kezdett el foglalkozni politikai pályafutása után, hiszen a közel 104 évet megélt, közülünk 2015-ben eltávozott apósa, feleségének, Krisztinának az apja, Jan Stolarszki, szintén egykori menekült katonatiszt volt, aki itt, az Ipoly mentén , a háború poklában talált rá élete párjára Vámosmikolán, akit magával vit haza a háború után Varsóba. És nem véletlen az sem, hogy Grzegorz, az Emlékezés-Pamiec IV. című könyvének bemutatója közben, többször is hangsúlyozta, hogy amikor Lengyelországot két oldalról is lerohanta a náci Németország, és a sztálini Szovjetunió, mind Franciaország, mind Anglia szóban ugyan segítséget ígért, de valódi segítséget a lengyelek csak egy kis nemzettől , a magyaroktól kaptak, a lángokban álló Európa közepén , akik a saját nincstelenségükben és kiszolgáltatottságukban - megosztva szegényes ételüket, szállásukat a menekültekkel - is emberek tudtak maradni,

és akik bebizonyították, hogy az ezeréves lengyel-magyar barátság nem kitaláció, hanem igenis valós, és hiteles történelmi tény.

Szívbemarkolóan, és lélegzetünket visszafojtva hallgattuk azon történeteket, az egykoron, a háború alatt Vácon működő árvaházról, ahol azon zsidó gyerekek is otthonra leltek, akiket szüleik, úton az Auschwitz-Birkenauba száguldó vonatról kidobtak, hogy megmentsék őket a biztos haláltól. Azoknak a politikusoknak, akik a politika apró szemétdombjain tündökölve ma azt hiszik, hogy lényeges, fontos kérdésekről döntenek egy –egy vita kapcsán, javasolnám kötelezően meghallgatni ezt.

Hogy hogyan lehet ilyen döntést meghozni egy édesanyának, vagy édesapának, akik a döntés meghozatala után soha nem tudták meg, hogy jól, helyesen döntöttek-e, hiszen ott pusztultak el a náci pokolban. Nem különben érdekfeszítő volt a könyvbemutató után, az az egyórás dokumentumfilm is, melyet egy fiatal lengyel filmrendező, Grzegorz Kubaszko készített.

,,El nem törölt történet” címmel, arról az Esterházy Jánosról, aki lengyel édesanyától, és magyar édesapától származott, és aki szintén részt vett a lengyel és zsidó menekültek segítésében, bújtatásában, sokszor a saját, és családjának az élete kockáztatása árán. A film nemcsak megrázó és döbbenetes volt, de rámutatott arra is, hogy az ember hite erősebb lehet a sziklánál is.

Olyan, mint a vízcseppek, melyek idővel elkoptatják, simára csiszolják a sziklát is. Esterházy Jánost, mind a kommunisták, mind a nácik üldözték, amikor kézre kerítették, bebörtönözték, nemcsak halálra, de feledésre is ítélték.

A nevét, és őt magát is ki akarták törölni az emberi emlékezetből. Ahogyan Molnár Imre, az Országos Esterházy János Emlékbizottság elnöke fogalmazta meg, nevét sem leírni, sem kiejteni nem lehetett a háború után. Szenvedéssel és kínokkal teli élete végével, nem adták ki rokonainak sem személyes tárgyait, sem ruháit, sem földi maradványait. Hamvait jeltelen sírba helyzeték rabtársainak maradványaival egyetemben, hogy végleg a feledésbe, a kommunista terror által ásott történelmi süllyesztőbe vesszen. Nemcsak életében féltek tőle az emberi tartása, és hite miatt, hanem halálában is.

Féltek, hogy sorsa olyan példakép lehet, ami veszélyes a rendszer számára. Mindent megtettek, hogy eltüntessék még az emlékezetét is. Mégsem így történt, és ez csak azért lehetett, mert nem számoltak az Isteni gondviseléssel, az Isteni rendezéssel, amiben sem a kommunisták, sem a nácik nem hittek.

Az igazság lassan, mint ahogyan lehántod a fáról a kérget, kibontakozik. Napvilágra kerül. Az újabb és újabb dokumentumok bizonyítják, hogy 2019-ben elindult, boldoggá avatási folyamata, időszerű és megalapozott. Mert valóban egy szent emberről van szó. Aki szenvedéstörténetével tett hitet Isten, az emberi jó mellett. Bebizonyosodott, hogy a sorsot nem a kommunisták, és nem a nácik, hanem Isten rendezi, és hogy végső igazságot is ő szolgáltat majd. És a nagy rendező másképpen döntött. Halálának 60. évfordulóján az Isteni sors úgy rendezte, hogy földi maradványai végleg hazakerüljenek az általa szeretett Zoboraljára, a szülőföldjére.

A nácik és a kommunisták minden igyekezete hiábavaló volt, hogy megakadályozzák, hogy példakép lehessen. És még a példaképeknek is helyre van szükségük. Egy zarándokhelyre. hogy fejet hajthassunk előttük.

Ezt tette számunkra lehetővé Paulisz Boldizsár alsóbodoki birtokán, aki az életét tette fel arra a küldetésre, hogy Esterházy János hamvait hazahozva, emléket állítson neki. Ezt a sírja fölött álló, ékeskedő, Szent Kereszt Felmagasztalása kápolna bizonyítja. Ha ezt nem Isten irányította volna, akkor nem lehetett volna megtenni. Innentől kezdve a jelenben is el kell hinnünk, hogy a sorsunkat egy magasabb erő terelgeti, és nincs mitől tartanunk, mert ez fölött földi hiúságoknak nincs hatalma.

Emberek, sorsok, sírok, emlékhelyek, elkopott templomi képek és feszületek előtt hajtottunk a hétvégén közösen fejet. Lengyelek, magyarok, barátok. Ittuk egymás borát, harcoltunk szavakkal, erősítve egymás hitét. Kerestük, hogy hogyan lehetne még ismertebbé, publikusabbá tenni a közös történelmünket, erősítve ezzel jelenünket. Illyés Gyula írja egyik könyvében, hogy a nemzet hajszálgyökere az emlékezés. Az az emlékezés, amely kitörölhetetlen egy nemzet életéből, és amelyből a barátságok születnek, tanújaként ezeknek a barátságoknak.

A lengyel-magyar barátság azonban olyan, mint a virág. Ha nem öntözzük, nem ápoljuk, elszárad, elhervad. Ezer év alatt annyiszor voltunk egymásra utalva, és annyiszor segítette ki egymást e két nép Európában, hogy ennek a barátságnak nincs alternatívája.

Árulások, hazugságok, képmutatások egész sora kíséri, a nagy európai nemzetek történetét. Igaz barátság azonban, csak e két nemzet között létezik. Mert igaz. Vigyázzunk rá! Örökké, hűséggel.

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!