ITT A PIROS, HOL A PIROS

Hrubík Béla: Moszkva felé félúton 2023. jún. 26.

Szombaton egy Rejtő Jenő regénybe illő, teátrálisan abszurd katonai darab, ha kicsit izgisebbek szeretnénk lenni, akkor azt is mondhatnánk, hogy dráma vagy tragédia szem- és fültanúi lehettünk, melynek megtekintését a nagy orosz birodalom szabadtéri előadásban biztosított számunkra. A Wagner magánhadsereg generalisszimuszának lefőtt a kávéja, és a kávézaccból jósoltatva úgy döntött, hogy ha szombaton még hatalmat senki nem döntött, akkor majd ő fog. Hogy ennek mi volt a kiváltó oka a személyes sértődöttségen és a milliárdos csalódottságon kívül, azt leginkább egy háborúban megzavarodott elme, és megnyomorodott lélek adhatna választ, de valószínűleg soha nem fog. Legalább is egyenlőre nem. Mindenesetre a zsoldosait elindította Moszkva felé, hogy katonái személyesen tolmácsolják jókívánságait és haragját, nemtetszését a legfelsőbb vezetésnek a Kremlben. 

Nos, Oroszország igencsak hosszú és bonyolult történelmében sokan próbálkoztak már Moszkvát bevenni. Napóleon képletesen otthagyta a fogát, és hiába fűtöttek alá a moszkvai télben, dicstelenül távoztak a cár atyuska birodalmából. Nem járt jobban e téren a bárányvágás előtt könnyeivel küszködő Hitler sem, akitől a jelenlegi német vezetés semmit sem tanult, de még nem késő a leopárdokat bezárni a berlini állatkertbe. 

Legutoljára, harminckét évvel ezelőtt, 1991. augusztus 19-én saját kormányának tagjai, a hadsereg és a KGB magas rangú tagjai puccsot kíséreltek meg Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke ellen. A puccs ugyan néhány nap alatt megbukott, azonban felgyorsította a Szovjetunió felbomlását, és a későbbi orosz elnök, Borisz Jelcin megerősödésében is fontos szerepet játszott. Hogy ez a félresikerült vagy ki sem forrt puccs miért lett fuccs, és mennyiben fog bármit is felgyorsítani vagy lelassítani, azt most még nem lehet tudni. 

A tény az, hogy ennél groteszkebb és érthetetlenebb akciót utoljára csak Piszkos Fred hajtott végre a ponyvaregények fénykorában 

a „Na mi újság, Wágner úr“ nevű gőzössel. 

Nem lehet kizárni, hogy Prigozsint is e remekbe szabott regény ihlette cselekvésre. Minden oroszok cáratyuskáját és anyuskáját is, Vladimir Iljics Putyint azonban gondolkodóba ejtheti, már ha nem ő találta ki az egészet, hanem valaki más, hogy mi lett volna, ha a Wagner zsoldosok ezer kilométeres sztyeppei vágta után elérik Moszkvát, és nem állnak le félúton?! 

Először is, úgy gondolom, hogy Moszkvában sincs olyan nagy koncertterem, ahol Prigozsin hegedűsei méltón játszhatták volna le egy rövid koncert erejéig Wagner komolyzenéjét, melyet a szerző amúgy is hegedűre és zongorára, de semmiféleképpen nem Sztálin-orgonára és kalasnyikovra komponált. Ez már az elején igencsak elrontotta volna a zenei élményt. Másodsorban, az előadásra siető csecsen vezér, Kadirov zenei szakértő, csak megerősítette volna azt a tényt, hogy nem mindig jó egy komolyzenei darabban „egy orosz – két csecsen“. Végül olyan pompás, és színesre sikerült volt ez a koncert, mint az indiai lótuszvirág. A kérdés már csak az, hogy mi a ló tusz tartalma.

Miközben a liberális világ, élén az USA teljes hadvezetésével, akik a saját állításuk szerint már szerdán, vagy mielőtt még Jevgenyij Prigozsin kitervelte volna a fuccsot, tudták, hogy mi készül Oroszországban, és Putyin megdöngetésére már hűtötték a pezsgőt, mert úgy gondolták, hogy mint 1917-ben, most ütött a cárnak az utolsó óra. Végül is nem ütött, még az Auróra sem, 

mert az teljesen valószínűtlen és életszerűtlen,  ugye, hogy az amerikaiak tudtak a készülő fuccsról, de Putyin atyuskának egyetlen KGBéla barátja sem kopogtatott az ajtaján, hogy Vladimir Vladimirovics Ilijics elvtárs, ugyan már, itt valami készül, de nem a scsi vagy a borscs.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy bizonyos koncertszervezői és pszichiátriai beutalót előserkentő kapcsolatok nélkül Prigozsin sem járhat nagyobb sikerrel Moszkva bevételének szándékával, mint Napóleon, Hitler vagy a Gorbacsovot meghekkelő „nyolcak bandája”, de azt gondolhattuk, hogy ha kívülről nem tudják eltávolítani az orosz zsebdiktátort, előbb vagy utóbb belülről próbálkoznak majd. 

A koncertfellépés mindenesetre közönség hiányában egyenlőre elmaradt, de két dolog biztosan feltételezhető. Nem valószínű, hogy Prigozsin reggel felkelt, és azt főzte ki a szamovárban, hogy holnaptól én leszek a cár. Van olyan hátsó gondolatom, hogy ebben az elhatározásában erősen megtámogatták őt az Óperenciás tengeren túlról apró, hárombetűs szervezetek, akik a Pride-fesztiválok szervezése mellett néhanapján kormányokat is szoktak reggelizni. Csak a gyengébb, liberális olvasók számára írom le, hogy ezek a szervezetek nem a McDonald's és a Pepsi-Cola. 

Majdnem sikerült a szervezés, de mégse. 

A BBC azt mondta, hogy a zseniálisan titkos amerikaiak már napokkal azelőtt tudtak róla, hogy mi készül. 

Naná hogy tudtak, hiszen: 

1. Vagy ők szervezték és ők készítették elő. 

2. Vagy nem! 

Ami biztos, hogy ha valódi hazaárulás és zendülés történt, az nem marad megtorlatlanul. A nagy színi előadás után, ahol a népét imádó, mindenkinek megbocsájtó és mindenkit szerető cáratyuska ölelésének mítoszát próbálták az előtérbe tolni, hamarosan véget ér. Ha a Fehéroroszországba szabadon és önként távozó Progizsinról esetleg az elkövetkező évezredekig nem fogunk többet hallani, az nem azért van, mert elfelejtettük, hanem azért, mert egy reggel a hadúr arra fog ébredni, hogy éppen az egyik uránbányában tolja a dúsított uránérccel megrakott csillét, melyhez, útban a mennyország felé, mindkét lába oda van láncolva. 

Ugyanis Vladimir Iljics Putyin nem azért lett Oroszország első számú vezetője, hogy akarata ellenére a reggeli kávéja mellé Csajkovszkij helyett Wagnert hallgasson, miközben az előszobában valakik Valkűrt táncolnak Sztálin-orgona kíséretében. 

Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az liberális lehet csak.

Tulajdonképpen nagyon valószínű, hogy e remekbe sikeredett színházi előadás alatt egy átverés keretében politikai és hadászati átszervezés történt! Most olyan káosz van a fejekben még az igazhitű banderista ukránokéban is, hogy senki sem tudja, ki hol van, mit akar vagy mit nem. Egy magát komolynak feltüntető hadvezetés mégse kérdezheti meg a cárevicstől, hogy hová mész te kisnyúlacska? Akik már hűtötték a pezsgőt, és már íratták Putyin nekrológját, hogy a New York Times első oldalán, világelsőként közölhessék különkiadásban, most hoppon maradtak. Mivel mi is meg a székelyek is tudjuk, hogy a medve nem játék, a medve bőre a medvén maradt. A nyulak kiugrottak a bokorból. Prigozsinért pedig, bármilyen „happy end“-nek is tűnik ez az egész, nem Lukasenko limuzinja jött, hanem a nagy fekete autó. Innentől a mese nem úgy kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, hanem úgy, hogy hol van. 

Nos innentől lehet tovább aggódni. Előre a világbéke felé vezető úton, útfélen, de legalább is:

Moszkva felé félúton!

nyitókép: Cartoon Movement