CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Hrubík Béla: Tiszavirágzás 2024. jún. 8.

Virágzik a Tisza. Talán képletes is lehetne a hasonlat, hogy a választás, mely egy napig tart. És melyre évekig készülünk, pont olyan, mint e kérészfaj élete. Egy napig tart. 

Milyen más perspektívája lenne az emberi életnek, is amikor tudod, hogy csak egy napod van arra, mint amire másnak egy élet. Reggel, amikor a párás folyó fölött felrebbented a szárnyaidat, hogy kiélvezd minden egyes másodpercét a röpke életednek, szerelmet, nászt, barátságot, fürdést a napfényben, az élet csodáját, rájössz, milyen gyorsan elmúlik minden.

Mennyivel más lenne a lelkünk, ha egy ilyen napot kellene végigélnünk tudván, hogy az este, amikor a Nap lebukik a horizonton, számodra is az utolsó naplemente lenne, és nem lenne lehetőség arra, mint a Kis hercegnek a bolygóján, hogy ha nagyon-nagyon szomorú vagy, akkor mindig egy kicsit arrébb tolod a széked, hogy még egyszer lásd a naplementét.

Nem kellene egész nap a pénzt hajszolnod, ami amúgy sem boldogít, de erre is csak akkor jössz rá, amikor pont azt nem veheted meg rajta , ami a legdrágább, az életet. 

Mennyi pénzt adnál a halálod napján azért, ha tudnád, hogy ez az utolsó napod, hogy még egy napot élhess, mint a tiszavirág? Milyenek is vagyunk, mi emberek, kérdezhetnénk? Nem becsüljük meg azt, amink van. Mindenről azt hisszük, hogy örökké tart. Hogy természetes, mint a béke, és a nyugalom. 

Pedig valahol, valakik, már írják a végrendeletünket. 

Amikor nagyapám 1943. június 19-én az orosz fronton fejlövés által meghalt, itthon hagyva magára a reménytelenség nyomorában, egy kis faluban három gyermekét, köztük édesapámat is, mit adott volna azért, hogy békében, szeretetben felnőve láthassa őket, hogy foghassa a kezüket az első úton az iskolába, hogy oltárhoz vezethesse a lányát, hogy megsimíthassa az unokái gyönyörű arcát, talán az enyémet is, amit soha nem láthatott meg. 

Vajon mit adott a pillanatért, hogy a lábára ültetve meséljen nekem , otthon, a kis szegényes konyhában a tűzhely melege mellett, hogy horgászni tanítson az Ipolyban, hogy a labdát velem rúgja a szomszédos gyönyörű réten, melyről Krúdy is oly szeretettel írt, mint a világ leggyönyörűbb helyéről. A világ legszebb helyén, az én kicsiny szülőfalumban. 

Nem tehette, mert a hatalmasok másképpen döntöttek. 

Mint ahogyan ma is döntenek, dönteni szeretnének az életünkről, ugyanazok, mindig újra és újra, milliók életéről és haláláról. Nekem nagyon hiányzik nagyapa. Akit soha nem láthattam, lám, mégis a mindenem lett, s lélekben ma is velem van. Mindent lejátszottam gondolatban ezerszer, hogy mi lett volna, ha... Megfogadtam, hogy egyszer megkeresem a sírját Altuhovóban, de a hatalmasok telhetetlen pénz- és hataloméhsége ezt is elvette tőlem. Az orosz-ukrán háború, akárhogy is végződjék, ettől a lehetőségtől is megfoszt. Maradnak az emlékek. Amik tulajdonképpen nem is léteznek, csak a képzeletemben, mint a mesében. Egy nagyapáról, aki hol volt, hol nem volt…

És marad nekem ez a nap, mint a kérészeknek a Tisza fölött, hogy bosszút álljak nagyapámért. Az apákért. a fiúkért, az ártatlan áldozatokért, az erőszakkal a frontra hurcolt férfiakért, hogy

egy szavazattal képletesen letaszítsam a trónról a kapzsi, gyilkos ösztönnel a lelkükben élő, elit zsoldosokat.

És arra kérek mindenkit, hogy ő is tegye meg. Legyünk ma tiszavirágok, akik beborítják Európát virággal a sírok és a kereszek helyett. Élvezzük ki minden másodpercét ennek a békének, ami a lelkünkben van. Ma feladatunk van. Virágba borulni. Éljünk vele!