LESZ, LESZ, LESZ

Hrubík Béla: Túl a harangokon! 2022. jún. 4.

Megszégyenített honvédek megtört tekintete, földre dobott, tépett, rongyos zászlók, melyek alatt oly sokan haltak becsülettel e nemzetért. Kifosztott, feldúlt és kirabolt városok kétségbeesett, néma várakozása a jobb sorsra, elárvult és magukra hagyott emberek milliói, a vörös hazaárulók cinikus mosolya és elégedettsége. Értetlenül álló , dolgos kezű apák és nagyapák, akik még tegnap tekintetükkel mérték a vetést, de aratni már nem aratnak a túloldalra került ezeréves földeken, csak a győztes tolvajok hada. Minden, ami akkor volt, a felfoghatatlan és megmásíthatatlan, a döntés, hogy a haza darabjaira hullott, olyan fájdalmasan hasított az elmékbe, hogy belepusztult a gondolat is. Dunaszerdahely, Kolozsvár, Zenta, Nagyvárad, Kassa, Ungvár, Beregszász,, Ipolyság és Komárom. Miénk volt ezer évig, s vajon meddig marad még?

A világtörténelem legaljasabb békeszerződése, a trianoni békediktátum 102. évfordulóján állunk itt, hogy világgá kiáltsuk: 

,,nem, nem, soha!“

A mai napon, mindenhol a Kárpát-hazában, megcsendülnek a harangok. A mai napon mindenhol, ahol magyarok élnek a nagyvilágban, elmondanak egy imát. A mai napon minden magyar ember szívében megmozdul valami fájdalmas, kitörölhetetlen emlék. És tüzek gyúlnak. Őrtüzek a Székelyföldön, a Hargitán és Kárpátalján, a háború árnyékában a Vereckei-hágón, a Vajdaságban, a Muravidéken és a Felvidéken, az Őrvidéken, 

hogy jelezzék, összetartozunk. 

És gyertyák gyúlnak tereken és emléktábláknál és sírokon és kopjafák tövében, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk, hogy a nagyhatalmak több mint 100 éve megálmodott terve egy nemzet haláláról Isten által megáldott és elődeink szívós, kitartó, konok nemzeti hűsége miatt elbukott: 

mert még vagyunk, s még itt vagyunk.

Magunk mögött hagytunk világháborúkat, ki- és áttelepítéseket, forradalmakat, hősöket és áldozatokat, nyelvfosztást, hazátlanságot és sok-sok szerettünket. A múltat, melyet elmorzsolt az idő, bár rendszerek jelszavai hirdették : nem lehet végképp eltörölni, megváltoztatni. Ami volt, örök mementó, óva int, és figyelmeztet. Nagy árat fizettünk a nagyhatalmi tervezőasztalok új térképeinek elkészítéséért.

És a térképek árnyékában új fogalom született. 

Határon és hatályon túli magyarok lettünk. 

Az ígéretek ellenére, nem voltak népszavazások, a falvaink és városaink hovatartozásáról. Már akkor is hazudtak nekünk, mint most, és mindig. Nem igazolható, hogy Apponyi Albert védőbeszédében mondta volna azt, hogy: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” Nem mondta, de mondatta volna, s ha nem mondta, most mi mondjuk. Itt állunk büszke nemzetként Európa szívében, és több mint száz évvel a gyalázatos döntés után is élünk. Voltunk, vagyunk leszünk. És a maradék józanság földjéről, Mária népeként, az igazság érzésével felvértezve nézzük Európa lelki nyomorát, és mi is ítéletet mondunk, ahogyan az Istent és embert megtagadó kontinens a pusztulásba indul.

Az elmúlt évtizedben megnyitottunk egy új fejezetet a nemzet határokon átívelő egyesítésében, és egy újabb évszázadot is Trianon után, amelynek történései a mi kezünkben, a gyermekeink és unokáink kezében van. A jövő ismét kinyílt előttünk. Rajtunk áll, hogyan tudjuk gyarapítani, fejleszteni, élettel és szorgos hétköznapok örömeivel megtölteni, hogyan tudunk ellenállni a hazug és képmutató globalizálódó világ ránk erőltetett, mindent és mindenkit eggyé olvasztani szándékozó akaratával szemben. Hogyan tudjuk megőrizni az olyan, számunkra létfontosságú építőköveket, mint a nemzet, család, haza, szülőföld, anyanyelv, zászló, kultúra, hit. Édesanyát és édesapát. Máriát és Józsefet. Hogyan marad meg épített és írott örökségünk, hogyan öröklődnek tovább nemzedékek őrváltásain énekeink, táncaink és imáink. 

Rajtunk áll. Mindenkin külön, és mindnyájunkon együtt. Az egész közösségünkön. Mindenkinek egyéni a felelőssége ebben.

Bár a globalizált világ, s a hazaárulók fizetett hada mesterkedett benne, mégsem tört meg több mint száz év. Nem teljesült a gyilkos szándék. 

Él a magyar s élni fog, mert élni akar. Sokkal jobban, mint bárki más.

Akkor, június 4-én is virágzott talán az akác. Szorgos méhek hada hordta a kaptárakba az édes nedűt, mint ahogyan generációk sora építette azt a hazát, melyet az igazságtalanság és a kapzsiság oltárán feláldoztak a nagyhatalmak. Az ezeréves tölgyek a kárpátok hegyoldalain féltőn és kérdőn kapaszkodtak az anyaföldbe, de már készülődött az új baltások hada. 

De mi tudjuk, s üzenjük az erőnek:

„ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.“ 

S a kő maradt. Tamási Áronnal valljuk: „az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.“ Az elmúlt évszázad nemcsak szomorúságot, de a reményt is örökül hagyta nekünk. A reményt, hogy száz év kitaszítottság után sincs vége, soha sincs vége, amíg élsz, amíg élünk. Minden megélt perc, amit kaptunk a nagyszülőktől, szülőktől, az ősöktől, ajándék. Az élet ajándéka, melyet eltékozolni vétek, elherdálni bűn.

Így lettünk mi a remény rabjai! 

Átszáguldott rajtunk a történelem. Egy évszázad megtaníthatja az embert gyűlölni, de fel is emelheti magához, mint az Isten, hogy megmutassa igazi arcát: a szeretetet. A családjaink generációi élték meg immár a kisebbségi létet, de emberek maradtunk, magyarok maradtunk. A hitünket el nem veszítettük, őseinknek vérrel és verejtékkel, hazátlanul és magányukban megtartott örökét meg nem tagadtuk. El nem futottunk, harcainkat megharcoltuk, a reményt, hogy haza csak ott van, ahol e földre tett le a sors, a lelkünkbe véstük. Isten előtt fejet hajtva, hitünket felmagasztalva valljuk, hogy áldozatvállalás és felelősségtudat nélkül sehol sem lennénk. 

Ez legyen az üzenetünk a felnövekvő nemzedékek felé: Legyetek hűségesek a nemzethez!

Ne a keserűség tegyen béklyót cselekedeteinkre, ne a fájdalmat, az – ami lehetett volna – ígéretét sirassuk az felett, ami elmúlt, hanem békességet, vigasztalást adjon a tudat, hogy vagyunk s még itt vagyunk. Maradjunk hűek nemzetünkhöz, mert minden emlékezés, minden hajszálgyökér ide köt minket. És adjon az Isten még balsors helyett víg napokat, szelídet, esendőt, 

mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!”

Hrubík Béla

nyitókép: erdely.ma