LIBERNYÁKULUM

Hrubík Béla: Úton, útfélen 2023. dec. 19.

Azt az elején kijelenthetjük, hogy az elmúlt időben tapasztalt ellenállással a lengyel, szlovák és magyar fuvarozók többet tettek a hol V2-re, hol V1-re zsugorodott, egykori V4-es szövetségért, mint a magyar politikusokon kívül, a többiek összesen.

Miután a csehek komplett idióta progresszív politikai irányt vettek, ,,svejki” magaslatokba emelve a degenerált, nyugatorientált csicska politikájukat, akiket rövid időre, de annál hatékonyabban és tehetségtelenül követett a szlovák politika is, a Morawiecki-féle lengyel kormány bukása után majdnem elmondhattuk, hogy a történet ezzel be is fejeződött.

Némi reménysugarat jelenthetne a szuverenista politikát ígérő, és hirdető új szlovák kormány megalakulása, azonban a mindent kritizáló, de mindenbe egyben beleegyező szlovák álláspont, akár üléspontja is lehetne ennek a jövőképnek.

A Fico-i Szlovák Nemzeti Felkelés az EU-diktatúra ellen gyakorlatilag ki is merült az ágyból a bal lábbal való felkelés után, és hamvaiba porladt el, miután meg se gyújtották annak tüzét.

Ennél gyorsabban csak a Románoknak sikerült elárulniuk a szövetségeseiket, és átállniuk. Mikor is? Ja, mindig!

Ebben a körben az ad némi reményt, hogy a normális emberek, értsd választók, polgárok, a saját egyszerű munkájukból élő vállalkozók, fellobbanthatják a közömbösség és beletörődés szunnyadó parazsát, a bukott politika porrá égett hamuja alatt, akik a kezükbe veszik a saját sorsuk irányítását.

Mi áll a hetek óta tartó lengyel, a későbbiekben csatlakozó szlovák, majd a néhány napja betársult magyar fuvarozók tiltakozása mögött? Az az igyekezet, amivel a különleges európai státuszukkal, engedélyükkel visszaélő ukrán fuvarozók pofátlan térnyerését és piaci előnyét próbálják megakadályozni a saját országaikban.

Úgy látszik, hogy ami a politikában nem működik, az az életben teljesen reálissá teszi a V4-ek együttműködését.

De miről is van szó? Arról, hogy az Európai Unió által  kiadott különleges engedélyről, ami az ukrán fuvarosoknak biztosít egyfajta szabad státuszt az Unión belül, amivel ők nemcsak, hogy élnek, de jó szokásukhoz híven vissza is élnek. Ahogyan az ukrán gabonával, vagy éppen a menekült státuszuk kihasználásával, hiszen ki tudná azt megmondani, hogy két évvel a háború kezdete után is miért lépnek naponta ki tízezer számra az ukránok a hazájukból? Hacsak nem azért, hogy élősködjenek a maguk módján az uniós polgárok végtelen vendégszeretetén.

Hiszen, aki még két év alatt sem hagyta el a háború sújtotta övezetet, az már valószínűleg nem is fogja.

Pláne abban a kontextusban nem érthető ez a helyzet, hogy a NATO főtitkára nemrégiben kijelentette, hogy az ukrán csapatoknak sikerült visszafoglalniuk az oroszok által bitorolt területeknek csaknem a felét.

Ha csak annál maradunk, hogy a fele igaz annak amit mondanak, és hazudtak már nagyobbat is nyugaton, akkor sem érthető, hogy ki menekül még, és honnan?

Közben a német gazdák is megtartották Berlinben a karácsonyi felvonulásukat, de ez nem olyan Coca-colás, kamionos, lampionos csilli-villi jópofizás volt, hanem figyelmeztetés a tehetségtelen és arrogáns német baloldali kormánynak, amiért újabb terheket rak a gazdákra a számukra eddig kedvezményes üzemanyag adójának növelésével.

Persze értjük, a 360 fokban toporgó hamisdiplomás minisztereket, meg a szájkaratéban erősködő hadügyet, de enni azért nekik is kell.

Nos, ha már most elégedetlenek a német parasztok, vajon milyen lesz a közhangulat Ukrajna esetleges uniós csatlakozása után? Amikor, szerény becslések szerint is, az EU-s mezőgazdasági támogatások 20%-a rögtön Kijevbe, majd onnan az amerikai befektetők zsebébe vándorol, mint a fecskék ősszel Afrikába?

Az, hogy az EU-tagállamok vezetői, elárulják a saját polgáraik érdekeit, evidens. Az, hogy az emberek ezt látják, és a saját bőrükön érzik, szintén valóság. A kérdés már csak az, hogy mikor robban ez az egész és mikor lépi át azt a tűréshatárt, amikor a nép már nem kérni fog, hanem a cselekvés mezejére lép.