A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Piros 7es29

Hrubík Béla: Végakarat 2023. jan. 3.

Lassan kihunynak a karácsonyi fények. Az ünneplőbe öltöztetett fenyőfácskák még meghitten állnak a csendes szobákban, de napról-napra távolodunk az ünnep varázsától. Lassan ráfordulunk lelkileg az új esztendőre. Az elmúlt évben magunk mögött hagytunk egy nehéz, küzdelmes időszakot, sikereket, örömöt, de bánatot, emberi sorsokat, és sok-sok barátot, akik már nem jönnek velünk tovább a földi úton.

A felvidéki magyarság, hosszú évek szembenállása után, kicsit megrázta magát, s a józan észnek, a politikai történéseknek, a csillagok jó állásának pillanatnyi szabadságában, mint a palackból kiszabadult szellem, újra megcsillantotta a régi önmagát. Azt, hogy milyen is lehetne egy jobb kor, egy a sors által felkínált esély, ahol nem a szemben-, hanem az egymás melletti (ki)állás, segítés, a közösségi felelősség határozza meg a mindennapjainkat.

Volt néhány hét, nap, az év vége felé, amikor újból azt hihettük, tanultunk valamit a múltbeli hibáinkból, kapzsiságainkból, önmagunk mint a politikum apró részének a túl-, és felértékeléséből. Aztán az év végi történések újra visszabillentettek minket a valóságba, és rá kellett jönnünk arra, hogy ha változtatni akarunk a közösségünk szolgálatának minőségén, akkor önmagunknak, hiúsággal és túlbecsüléssel felvértezett jellemünknek, kell megváltoznia ahhoz, hogy tartós legyen a fejlődésünk lehetősége.

Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban, óráiban, olyan magyar ember, közösségi vezető, politikus távozott közülünk, aki bő fél évszázadon keresztül volt a ,,betlehemi” csillagunk.

Persze aki nem hisz Istenben, vagy egyáltalán kételyei vannak a hittel, a vallással kapcsolatban, annak egy ilyenfajta megközelítése a közösségi szolgálatnak sem jelent semmit. A legutóbbi választások, megmérettetések megmutatták, a felszínre hozták, hogy milyen a politikai és emberi felhozatala a Szövetségnek. Ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, ami sokszor nem sikerül, kimondhatjuk, hogy van itt minden, mint a búcsúban.

Ha az önmagukat politikai vezetőnek valló és képzelő emberek, párttagok, a közösségi élet meghatározói, alakítói, szereplői szeretnének lenni, az a minimum, hogy megmérettetik magukat a választásokon, politikai csatákban. Ez csak részben történt meg, így a választóinknak, és nekünk sincs valós képünk arról, hogy ki mögött, milyen erő, támogatás van. Persze ebben is, mint mindenben az elmúlt több mint három évtizedben, megjelenik a regionális különbség, az elmaradott, lemorzsolódódó, szórványosodó vidék számbeli hátránya, mert az egyesek által véres kardként lobogtatott támogatási preferenciák, másképpen jelennek meg egy komáromi, dunaszerdahelyi járásban, mint egy zoboralji, Kassa-vidéki, vagy nagyrőcei közösségben – az itt begyűjtött három-négyezer preferencia szavazat néha sokkal többet ér, mint egy húszezres támogatás a tömbben. Az emberi és jellembeli értékeket, ugyanis nem lehet csak karikákban mérni. Ahhoz sokkal több kell.

Ami a továbblépésünkhöz, a szintet váltásunkhoz kellene, az egy hosszútávú, közösségi irány, amit a belső viszályok és macska-egér harcok helyett, már régen meg kellett volna fogalmaznunk.

Ha ma valakit a Szövetség regionális vezetői, helyi alapszervezetek elnökei közül megkérdeznénk, tudja-e, hogy merre tart ez a párt, és mit akar, nehéz helyzetben lenne.

Ha egy párt, amely kisebbségben, az anyaországa határain kívül élő nemzeti közösséget akar képviselni, de már az is gondot okoz számára, hogy a ,,magyar” szót felvállalja a nevében, sok mindent elárul az irányultságáról. Miközben a nyilatkozatokban egy fejlődő, gyarapodó, nem asszimilálódó, a szülőföldön boldoguló közösség vízióját szajkózzuk.

Nagy általánosságban, a mélyben, a háttérben, a politikai cselekedeteinkben, valójában egy család-, nemzet-, és vallásellenes Európai Unió liberális, szivárványos politika oldalvizén evezünk, támogatva azt, hallgatólag és tevékenyen, a saját vesztünkbe rohanva.

Ha még az olyan alapvető kérdésekben is, mint az anyaországunk iránti kapcsolatunk, sem vagyunk egységesek, akkor hogyan akarjuk magunkat megfogalmazni más pártokkal szemben, esetleges partnereket keresve politikai küzdelmeinkhez?

Hogy belpolitikai szempontból mit hoz az új esztendő számunkra, egyenőre olyan rejtély, mint ennek az országnak a felszínen maradása az elmúlt harminc évben. Az a szellemi környezet és irányultság, amely ebben az országban uralkodik, maximum a gombák szaporodásához ad táptalajt, a politikai fejlődéshez aligha elegendő.

Ennél szolgaibb, a globalista érdekeket kiszolgáló, a saját állampolgárait eláruló és semmibe néző kormánya még nem volt Szlovákiának rövid történelme során.

De az agónia még nem ért véget, mert a tehetetlen és alibista politikai ámokfutás után, mely természetszerűleg a kormány bukásához vezetett, még mindig a farokhoz keresik a kutyát, és nem a nép kezébe adnák a döntés lehetőségét. A világot irányító (nem létező) háttérhatalom, az irányítani, uralni akaró liberális elit nehezen engedi ki a kezéből a legkisebb talpalatnyi birtokot is, melyen megvetette a lábát. Ezt látni ma egyértelműen.

A hitvány emberi alapanyag adott, az új viaszfigurák összegyúrása csak jellem, vagy jellemtelenség kérdése. Bár a nagy politikai sakktáblákon ez az országocska csak az első feláldozható parasztfigurák között van az első sorban, az ajándékba kapott geopolitikai helyzetünk miatt értékelődünk fel a módosabb parasztok közé. A szomszédunkban zajló háború igazságai és hazugságai is pont úgy kimondatlanok maradtak, és maradnak ezután is, mint ahogyan az egész világot az orruknál fogva (félre)vezetik, a sajtószabadságot az igazságtól féltő, a „rohatdtcsildok” és globalista bankárok által busásan megfizetett és eltartott médiumok.

Ebben a helyzetben politikai irányt szabni, mutatni, felvázolni, bevallom nemcsak nem egyszerű, de néha még lehetetlenek is tűnik. Erre, az ilyen helyzetekre valók azok a politikai örökségek, mely egy élet tapasztalatát, a közösségi szolgálat alázatát, a nemzet iránti elkötelezettséget hordozzák magukban. Ilyen életművet hagyott ránk a minap Duray Miklós, a legnagyobb felvidéki magyarok egyike. Amit a politikában, a saját bőrét is vásárra víve megtapasztalt, megtanult, megélt, azt ránk hagyta, leírta, elmondta. Ez nem legenda, mese, hanem valóság. Ha kimondhatjuk, és miért is ne, egy igazi, nagy ívű, kisebbségi politikus végakarata, életműve ez.

A komáromi nagygyűlés, és alapeszméjének megvalósítása, melyet a titkosszolgálat beépített emberei fúrtak meg 1994-ben, ma is érvényesek, az alapdokumentumai az önkormányzatiságunk alapjait adják. A társnemzeti koncepció, mely a békés egymás mellett élésünket szolgálná az itt élő többségi nemzettel, adott.

A kultúránk, az anyanyelvünk, a kisebbségi jogrendszerünk, a megmaradásunk alapjait szolgálói, számtalan pozitív példája Európában adott, csak élni kellene vele, átültetnünk azt a saját helyzetünkre. Ha szolgálni, és nem kiszolgáltatni akarjuk közösségünket, akkor a lehetőség a munkára adott.

Számtalan tehetséges fiatal politikusunk, egyetemet végzett, nyelveket beszélő értelmiségi szereplőnk van, akik arra várnak, hogy lehetőséget kapjanak. Ha ezzel foglalkoznánk, és nem a politikai kalandorok helyének, túlélésének a biztosításán, a biztos befutó parlamenti helyeik bebetonozása helyett, még akár eredményesek is lehetnénk. Ideje lenne a látszat cselekvéseket tevékeny, eredményeket hozó munkára cserélni.

Mint ahogyan az idő kereke sem megállítható, úgy a megtisztulásunk folyamata is megállíthatatlan. A viszonylagos eredményeket az elmúlt harminc évben, ha volt ilyen, csak áldozatok árán, a józanul gondolkodók józansága okán értük el. De abból, hogy folyamatosan a parasztok adjanak sakkot a királynak, nem csinálhatunk rendszert, mert egy idő után, a király, a lovak, bástyástul, futóstul levonulnak a sakktábláról, és a trónok harca felvidéki sorozata rendező nélkül marad.

A politikai örökség tapasztalata most azt kéri tőlünk, hogy mindenki nézzen önmagába. Értékelje a helyzetet, amiben vagyunk, és helyezze fel azt a világ sakktáblájára. Vegyünk egy nagy levegőt, ha kell, lépjünk egy kicsit vissza, nézzünk hátra, ki jön még mögöttünk, utánunk, és ki nem – józanul, a hiúságot és a nagyképűséget nélkülözve.

Félretéve, próbáljunk alázattal nekiindulni ennek az évnek. Nem lesz egyszerű, de a nagy dolgok, a leghosszabb utak is, mindig az első lépéssel kezdődnek. Ha még egyszer cserben hagyjuk a közösségünket, soha többé nem lesz alkalmunk bebizonyítani, hogy méltók vagyunk, vagy lehettünk volna-e, a képviseletükre. Ez a tétje az idei, és az elkövetkező éveknek is.

Merjünk kicsit nagyobbak lenni!

nyitókép: P7