LESZ, LESZ, LESZ

Hrubík Béla: Zászlók, félárbócon 2024. jan. 8.

Ha volt valaha felemelő pillanat a felvidéki magyarság életében, amikor még ösztönösen, de terveket, álmokat is szőve, a közösség élni akarásáról tett tanúbizonyságot, az bizonyára az 1994. január 8-án, Komáromban megtartott, választott önkormányzati képviselők és polgármesterek nagygyűlése volt.

A történelmi összejövetelen több, mint 3500-an adtak jelenlétükkel hangot annak az elhatározásuknak, hogy megalapítsák a száztagú Magyar Nemzeti Tanácsot, mellyel a közösségünk, az önrendelkezés rögös, de a megmaradásunk egyetlen útjára léphetett volna.

Az, hogy ez nem történt meg, így utólag elemezve, sajnos nemcsak a sokat szidott és megvetett, jogosan árulással vádolt, a Felvidék - szlovák fokosát lengető - ,,hakapeszijének”, Bugár Bélának és megalkuvásra hajlamos társainak volt köszönhető, akik a titkosszolgák társaságának elitklubjába tartoztak, hanem a mi, mindnyájunk gyengeségének, akikben nem volt elegendő bátorság ahhoz, hogy kinyilvánítsuk minden megtévesztés és félelemkeltés ellenére azt a történelmi akaratot, hogy a felvidéki magyar nemzetrész saját kezébe vehesse a sorsát.

A most futószalagon észt osztogató zászlósgáborok, akik rövid politikai pályafutásuk után csak a saját hasznukat és bizniszüket építgették, a nagygyűléstől nyilvánosan elhatárolódó A. Nagy László féle MPP-s, liberális kutyaütő, udvari bolondokra játszó elittel, az MKDM Bugár által irányított "csaknyugalomlegyen” szlogenjében élő, sem ilyen, sem olyan, hanem valamilyen prominenseivel egyetemben, akik végül is legnagyobb hasznot húzták az egész magyar közösség elkövetkező húsz évéből, olyan történelmi bűnt követtek el, ami visszafordíthatatlan folyamatokat indított el a felvidéki magyarság felszámolásában.

Emlékszem, ahogyan Lovász Attila, aki annak idején, az Új Szó szerkesztőjeként úgy nyilatkozott a The Guardiennek - mely külföldi lap úgy jellemezte az eseményt, hogy "a szlovákiai magyar kisebbség vezetői a hétvégén Komáromban szalámis szendvicseket rágcsáltak, hangot adtak múltbeli és jelenlegi panaszaiknak és figyelmeztették az ellenséges szlovák kormányt, hogy a hatszázezres magyar közösség önkormányzatot akar”.

A nagygyűlés kapcsán így rémisztgetve a közösséget, hogy "pontosan így kezdődött a jugoszláviai válság”, mindent elmondott a már akkor is a liberalizmust és globalizmust szolgáló, kommunista szellemű újságírói elitünk lelki világáról.

Minek provokálni? Legyünk kicsik, sikeresek, és gazdagok!

Nos neki és hasonszőrű társainak, nem is kellett senkit sem provokálniuk életük során, hiszen az elmúlt három évtizedben igazi politikai túlélőként és liberális életművészként kiszolgáltak minden kormányt a szlovák koszmédiában.

Az ilyen szolgalelkű és megélhetési elit hozzáállásának és szervilizmusának is köszönhető, hogy három évtized alatt, minden statisztikai kozmetikázás és maszatolás ellenére is, eltűnt több mint 200 000 magyar, akik nemcsak a választások alkalmával és az érdekeink érvényesítésénél hiányoznak, hanem ékes bizonyítéka annak is, hogy nemcsak fordítva ülünk a lovon, de rossz felé is megyünk.

Az, hogy ma nem a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának 30. évfordulóját ünnepeljük, hanem újra egy virtuális, szellemi újratemetési szertartás részesei lehetünk, a mi hibánk is.

Persze nem az évfordulót szervezőket hibáztatom ezért, bár azt nem igazán értem, hogy egy Balódi Ladislav nevű emberke csizmája, akinek még a Szövetség langyos, felhígított politikája sem felel meg, hogyan kerül fel az asztalra?

Nem mehetünk el azon kérdés mellett sem, hogy az atomjaira hullott és züllesztett közösségünk önbecsülésének ez mennyire segít vagy árt?

Ezzel az erővel, akár Bugárt és társait is meghívhattuk volna a mostani 30 éves megemlékezésre egy előadással, és legalább a Tanú című filmből ismert jelenettől eltérően, nem kellett volna Pelikán elvtárssal és a börtönőrrel kiabálnunk az akasztófa alól a hóhérunkat keresve, hogy Dr. Kotász, Dr. Kotász! Mert helyben ott lett volna.

Ez egy igazi, valódi, és tanulságos felvidéki magyar történet, ahol végül is a kárpótlást, amit Pelikánnak kártérítésként a börtönévekért legalább elküldtek, se mi kaptuk meg, hanem a börtönőr. Ez azonban nem ment fel senkit közülünk a cselekvés hiányának történelmi felelőssége alól.

Cserbenhagytuk a közösséget. Ott, és akkor, azt a több, mint 3500 önkormányzati képviselőt és polgármestert, akik valami csodát vártak, majd rajtuk keresztül a felvidéki magyar közösséget. De a csoda elmaradt, egy államilag fizetett bohóc és holdudvarának hitványsága és egója miatt.

Mi magyarok, szeretünk újratemetni. II. Rákóczi Ferenc, Nagy Imre, Horthy Miklós újratemetése is ezt bizonyítja. Bár a Komáromi Nagygyűlés harmincadik évfordulóján kihantolni azt, ami meg se halt, mert meg se született, nem éppen e nagy történelmi újratemetések sorát fogja gyarapítani.

Az igazság az, hogy 1994. január 8-án nem kellett volna engedni néhány fizetett, államilag beszervezett provokátor vagy ügynök zsarolásának, és hagyni kellett volna a történések medrében folyni a dolgokat.

Hogy biztosan beavatkozott volna-e a szlovák belügy a Nemzeti Tanács megalakulásának bejelentése után, a több száz, külföldről delegált újságíró jelenlétében, vagy sem, már sosem tudjuk meg.

Bár még bennünk élt a szocializmus erőszakszervezetének az örökkön figyelmeztetésre emelt, intő ujja, így nem kizárt, hogy megvertek volna, és megkóstoltuk volna a szlovák gumibot ízét. De mi lett volna ez ahhoz a szenvedésekhez képest, amit a szüleink és nagyszüleink vállaltak a Trianon óta eltelt közel nyolc évtized nyomorúságában? A két világháború szegénységében és nélkülözésében, a II. világháború poklában, a kitelepítések és áttelepítések tehetetlen dühében és kiszolgáltatottságában? 1956 reményében, és a rendszerváltás utáni ,,hejszlovák” nacionalista tobzódásban?

Gyengék voltunk. Ezen nincs mit szépíteni. De esendők is. Egy megfélemlített, és meghurcolt nemzetrész történelmi kábulatából ébredező, sok mindenben tudatlan és megvezetett, de élni akaró közösség.

Egy olyan történelmi esély úszott el, ami már nem jön vissza!

Ami ezek után következett, az annak a kommunista örökségű, titkosszolgálati menetrendnek, tervnek a része volt, amihez mindig találtak megfelelő képességű és megfelelően hitvány embereket, és melynek lényege, hogy ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor annak állj az élére, vagy hagyd, hogy az élére állítsanak.

Így lett Bugár Béla az egyesült magyar pártoknak, az MKP-nak elnöke 1998-ban, Duray Miklós naiv félreállásának következtében is, ami nemcsak történelmi tévedése, hanem történelmi árulása is volt a politikai elitünknek, és ugyanezért verte is azt szét, amikor már kibújt a szög a zsákból. Amikor már mindenki számára világossá vált hogy ki, mit, és miért tett.

A történelmet azonban nem lehet megváltoztatni. De a jövőnket alakítani, azt igen.

Én, aki harminc évvel ezelőtt részese, résztvevője voltam ezeknek a történéseknek, hibásnak tartom magamat azért, mert nem volt erőm, befolyásom, sem tehetségem ahhoz, hogy meg tudjam ezt az árulást, ami ott történt, akadályozni. 

Egy kis porszem voltam, teli reménnyel, jó szándékkal, tenni akarással. Ha lett volna valaki, aki akkor feláll, és elmondja azt az igazságot, amit csak jóval később tudtunk meg, lehet hogy minden másképpen alakul, mert az árulók és a megalkuvók sokkal kevesebben voltak, mint azok, akiknek a szívében ott volt a változtatás szándéka.

Ezt a felelősséget senki sem veheti el az akkori politikai elittől. Lehet, hogy ez most egy kicsit illúzió rombolásnak tűnik, de legalább igaz.

A mostani fiatal politikusainkat, akik akkor még óvodába jártak, ne vádoljuk azzal, hogy most ,,csak” szónokolnak valami fölött, aminek nem voltak cselekvő és tevékeny részesei.

Adjunk nekik lehetőséget arra, hogy megcáfoljanak minket, és merjék jobban, tudatosabban, merészebben tenni azt, amit mi nem mertünk (tanulva az elkövetett hibáinkból) vagy nekünk nem hagytak.

Mondjuk hagyni, azt nekik sem fogják. Őry Péter barátomat sem hibáztatom az évforduló megszervezése kapcsán (sőt csak megköszönni tudom azt neki), aki Duray Miklós mellett dolgozott hosszú éveken keresztül, hiszen ha valaki, valamilyen komoly szakmai munkát végzett a pártban az elmúlt két évtizedben önkormányzati téren, akkor az pont Ő volt. Ő tartotta életben az MKP önkormányzatisági szellemiségét, a szabadegyetemi képzéseken is, a Pro Civis Polgári Társulás élén. Munkája gyümölcse - ami sok kérdést vet fel, és elgondolkodtató is egyben - annyi lett, hogy már a Szövetség országos elnökségéből is kikerült. 

A Komáromi Nagygyűlés egy történelmi lehetőség volt a felvidéki magyar közösség számára. Nem éltünk vele.

Évről-évre fogy a remény, hogy ebből a kudarcból valaha is fel tudunk még állni, mint ahogyan évről-évre fogy azon emberek száma is, akiknek még jelent, jelenthet valamit az autonómia, vagy annak az igénye.

A 2022-ben, a még nyögve-nyelve összetákolt és összefércelt Szövetség, 222 polgármesteri széket szerzett meg és 54 megyei képviselőt juttatott be a megyei önkormányzatokba. Igazi magyar virtusként, a sikert annulálva, néhány hónapra rá, már ezt a részsikert is felborította a Most-Híd 2023 Solymos-Rigó-Agócs-féle pótkerekének kiválása a pártból.

A sokat emlegetett Felvidéki Magyar Önkormányzati Szövetség létrejötte is, így megint fényévekre került a realitásoktól, hála a liberalizmus kiszolgálóinak.

Az, hogy Komáromban már szlovák nyelven folynak egyes önkormányzati bizottsági ülések, mindent elárul a legmagyarabb városunk lelkületéről, de a független polgármesteréről, Keszegh Béláról is, aki egykoron Duray Miklós parlamenti asszisztense volt (de minek) és aki, mondjuk ki, nem egy Alapy Gáspár, de még egy Pásztor István sem, aki tevékeny részt vállalt a Komáromi Nagygyűlés megszervezésében.

Hogy a 30. évfordulót egy 150 főt befogadó helyszínre, a Tiszti Pavilonba szervezték (nem kritikaként, hanem tényként mondom) mindent elmond a jövőképünkről. De a jelenlegi lehetőségeinkről is.

A zászlónk félárbocon lóg megtépve, megkopva. Még a szél se fújja. De mivel mi az újratemetés nemzete, népe vagyunk, ne adjuk fel a reményt az újjászületésre sem. Hátha. Mégis. Egyszer. Talán.

Innen már csak, valóban felfelé vezet az út.