CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Iráni béketerv tankokkal és megszállással 2026. márc. 19.

Washingtonban megint felfedezték azt ősi, jól bevált receptet, miszerint a békéhez vezető legrövidebb út egy kellően hosszú háborún keresztül vezet. És ha már háború, akkor miért is állnánk meg félúton, a levegőben?

Donald Trump réme most ismét ott lebeg a Közel-Kelet felett, és a hírek szerint nem tervezi továbbra sem elaprózni: Iránnal kapcsolatban már nemcsak légicsapásokról, hanem egészen konkrétan katonai megszállásról is szó esik. Mert hát a „korlátozott hadművelet” az a műfaj, ami mindig addig tart, amíg el nem kezdődik a korlátlan művelet.

Ismerős a történet, nem? Először jönnek a precíziós csapások – természetesen csak katonai célpontok ellen, hiszen a modern háború már csak ilyen udvarias műfaj. Aztán valahogy mégis kiderül, hogy a helyzet bonyolultabb, mint gondolták, ezért szükség van egy kis „stabilizációra”. 

A stabilizáció pedig furcsa módon mindig katonákkal, páncélosokkal és határozatlan idejű megszállással jár együtt. De most biztos más lesz. Nyilván.

Irán persze nem Irak, és nem is Afganisztán – ezt minden megszólaló szakértő gondosan elmondja, mielőtt nagyjából ugyanazt a forgatókönyvet vázolja fel, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Csak most még nagyobb, még bonyolultabb, és még több szereplővel. Csupa apró részletkérdés.

Közben a világpiac már most idegesen toporog, mint óvodás a édességbolt előtt. Az olajárak emelkednek, a szállítási útvonalak bizonytalanná válnak, és mindenki próbál úgy tenni, mintha ez csak egy átmeneti zavar lenne. Mint amikor ég a ház, de valaki még mindig azon vitatkozik, hogy ki fizeti majd a festést.

Washingtonban viszont a logika kristálytiszta: ha valami nem működik elsőre, akkor több erőforrást kell beletenni. Ha még mindig nem működik, akkor még többet. 

És ha végképp nem működik, akkor ideje bejelenteni, hogy valójában ez volt a terv. A demokráciaexport ugyanis nem sprint, hanem maraton – különösen, ha senki nem kérte.

A legszebb az egészben az, hogy mindezt már láttuk. Többször is. Ugyanazokkal a mondatokkal, ugyanazzal az optimizmussal, és nagyjából ugyanazzal a végeredménnyel. De most tényleg más lesz. Most már tényleg sikerülni fog.

Vagy legalábbis addig biztosan, amíg ki nem derül, hogy mégsem.

A világ közben meg csak imádkozni tud, hogy ne legyen ennél is nagyobb a baj végül.