LÓSZART, MAMA!

Itt aztán kilincselhetsz! 2025. jan. 21.

Bár olyan hangzatos kijelentést is hallottam már, hogy a környékünkön visszaszorulóban van a munkanélküliség: lényegében csak az nem dolgozik, aki nem akar!

Meg ezressel és jóval felette is gurigáznak. Euróban!

Természetesen valamit kell mondani, nehogy befektetőket kelljen hozni, mert minek?! Meg a „kedvező számok” többsége is úgy alakul, hogy felkínálnak valami szart, ha nem fogadod el, kisorolnak a nyilvántartásból.

És saját magad fizetheted a betegbiztosítást. Csökkent is a nélküliség, nem?! Tiszta sor!

Egy igaz történet elmesélésébe kezdek, ami Dél-Komáromban esett meg: egy cég hirdetett állást, visszajelzés is érkezett, hogy lehet menni interjúra.

Feltérképeztük a dolgokat: a gps egy áruházhoz navigált, ami úgy nézett ki, felejtős. De nem adtuk fel, egy mellékutcában megtaláltuk az egyik kirendeltségét.

Sötét minden, mint a vakablak: udvar, mint a sikátorban. Mellette egy tabak. Hát bementem. Egy nagyon rendes srác kijött a zimankóban, és megmutatta, hova kell majd jönni. Kábé olyan bizalomgerjesztőnek tűnt az egész, mintha gettóban mászkáltunk volna.

Elérkezett az interjú ideje: antibiotikummal feltolva átgurultunk a barátnőmmel a sikátorhoz. Naivan azt gondoltam, a cukiban elnyammogok egy pisztáciás süteményt, nem dubajit, megiszom egy lattét, de már hívást is kaptam.

Mégse stimmelt a második megszerzett cím sem, egy hotelt kell keresnünk és felhívni az „ügyvezetőt”. A számot csak akkor kapod meg, ha megtalálod a helyszínt. 

Na, ez ám a kincskeresés, baszki!

Mentünk, mendegéltünk: kapucnival a fejemen, kerhálva. Mindketten idegállapotban. Találtunk egy épületet, ami mindennek kinézett, csak hotelnek nem, inkább menekültszállásnak. De ez talán lényegtelen.

Kiírva a telefonszám, amit hívni kellett volna...Ha az a volna ott nem lett volna! Hatszor tárcsáztuk a fejest, de se kép, se hang. Csak a néma csend és félhomály, meg a golyóim szétfagyva.

Beszaladtunk egy szupermarketbe, vettünk ezt-azt, de az első dolgom az volt, hogy könnyítsek magamon, mert így 45 felett, 50 alatt már a szimeringek igencsak alulteljesítenek!

Újra feltárcsáztuk a munkáltatót! Süket! De talán nem is baj! Ha ilyen fasza a főnökség, akkor mit is várhatna egy leendő alkalmazott?!

Meg a mai világban engedj be bárkit, főleg egy hölgyet olyan ajtón interjúzni, amelyen nem található kilincs?! 

A helye ott, de a kilincs náne ám!

Akkor be, amikor enged? Akkor ki, amikor enged? Ez ám a metódus! Azért a közel mázsámmal nem sokat mérlegeltem volna, hogy bebaszarintsam az ajtót, kilincs nélkül is!

Szóval ilyenek (is) vannak: szépek, hangzatosak, magasztosak a neten terjesztett igék, de a realitás merőben más...

Az ügyvezető meg remélem, lesz még olyan helyzetben, hogy ő lesz kénytelen keresni a kilincset! És nem találja...