ZSÍR

Japán harca a generatív mesterséges intelligencia ellen 2025. júl. 7.

A cím alapján a tudományos fantasztikumot várhatnánk, de ez nem az. Ez valóság. A helyzet iróniája, hogy ha megkérdeznénk valakit itthon, vajon melyik nemzet az, aki tárt karokkal várja a mesterséges intelligencia ipari előretörését, és nagy előrelépéseket mutat majd annak fejlesztésében, akkor elég magas arányban Japánt mondanák.

A feltételezés a Japán média és kultúra, valamint technológiai előrelépések alapján nem megalapozatlan, pláne, ha azt is látjuk, hogy a cég orientált mentalitás mennyire kegyetlenül bánik a túlórákkal a Felkelő nap országában.

Hiszen mit is várnánk attól az országtól, aki a transzhumanizmus (nem transgender) és cyberpunk műfaj egyik legismertebb művét tette le az asztalra a Páncélba zárt szellem című alkotással. Azok pedig, akik visszatekintenek a Japán sci-fi film és animáció felhozatalára, azok embervédő androidok és kibernetikus emberek hősies harcait is megtalálhatják az Astroboy sorozatban.

A szemfülesebb néző viszont azt is észreveszi, hogy ezek a kibernetikus alkotások sosem önállóan cselekszenek, hanem az alkotóik moralitására támaszkodnak. Az a mesterséges intelligencia pedig, ami elveti alkotóját, elveti az emberségét is.

Miért hozom fel épp a japán rajzfilm- és képregénymédiát (igen, tudom, megvan a közismert neve mindegyiknek, de nem csak egy generáció olvassa a portált)?

Mert a címben említett harc éppen innen indul ki.

Sokszor mondom, hogy a művészekkel sehol sem törődnek igazán. Persze, aki azért művész, hogy a társadalom arcába dörgölje a tehetséget, felőlem éhen is pusztulhat, de minket, akik ipari szintre emelnénk egymást, kéretik nem összekeverni az ilyen kreténekkel. Nyugaton csak egyszerűen nem veszik komolyan a képzőművészt. És még így is mi járunk jobban ahhoz képest, ami Japánban megy. Ott ugyanis a sorozatgyártott képzőművészeti alkotások rajongóinak zsebéből lógó kibelezett pénztárca tartalmát a nagy kiadók a céges mohóság elve alapján osztják szét.

Magyarán: a tehetséges művész kap munkát és szerződést, de éhbérért rajzolja a képregények oldalait, festi a digitalizált képkockákat.

Van egy fogalom, amit érdemes megtanulni, ha meg akarjuk érteni, mégis miért van mindenki megelégedve a helyzettel, ez pedig nem más, mint a “Wa”, vagyis a harmónia.

A nemzet eredendően konfliktus kerülő és emiatt is közi magát mindenféle hagyományhoz és társadalmi protokollhoz. A harmónia ebben az esetben a társadalom zökkenőmentes együttműködése. A közalkalmazott azért vállalja a túlórás munkát, mert nem kellett sokat keresgélnie azt. Azon van, hogy dolgozzon, különben másképp kéne bebiztosítania a megélhetését. Márpedig Japánban nagyon alacsony bűnözés.

Persze azt sose ismerik el, hogy emiatt holtan esnek össze a vonaton, mert a testük nem bírja a stresszt, de mindezidáig ez mellékes volt.

A probléma ott kezdődik, hogy már a nagy céges kiadók is a generatív mesterséges intelligenciára bíznák az alkotófolyamat egyes részeit, mint a hátterek alkotása, vagy az úgynevezett storyboard készítés (nevezzük jelenet vázlatnak).

Az érdekes pedig az, hogy nem csak a tehetséges kisiparosokként szerződtetett animátorok, képregényrajzolók érzik meg a harmónia lassú, de biztos kibillenését, de az említett médiumok rajongói is, ami számomra egy kellemes csalódás volt.

Merthogy ezek a kiadók, akik tudják, hogy a képregény és az animációs film csupán kis százalékát teszi ki a bevételnek, s emiatt karakter szobrocskákat, figurákat és egyéb, néha meghökkentő dolgokat gyártanak egy adott műre alapozva, ezzel is megpróbálják kibelezni a fentebb említett pénztárcákat, amit adott rajongók támogatnak is (egy polc a kötetekre, egy polc a rajzfilm lemezekre, egy polc a karakterfigurákra. Csakhogy az emberi kéz hiányát ők is észreveszik, s mint említettem, nagy meglepetésemre, fontosnak is tartják azt.

A tiltakozás pedig elindult. 

A generatívan készült képek, képkockák senkinek sem kellenek, senki sem akarja, hogy ezzel munkahelyek szűnjenek meg a gyorsabb sorozatgyártás kedvéért, hogy aztán megnövekedjen a kétségbeesett bűnözők száma.

Akár tudatosítják, akár nem, de rámutatnak, miért is volt olyan sikeres régen az a sok android főszereplőjű animációs film. Lehet, hogy a főszereplő nem volt élőlény, de az élő alkotója volt az, aki a hőst a harmónia felé irányította és azon tartotta.

Mióta hallottam erről, kicsit átfogalmaztam a Japánról szóló megjegyzésemet, amikor azt mondogattam, Japán nem törődik az embereivel, a közalkalmazottaival, az animátoraival, illusztrátoraival. 

Ma már azt mondom, a szándék megvan, csak az elképzelés az, ahol bukdácsol.