ZSÍR

Két óra a világból 2026. júl. 22.

Ezen a forró nyári napon is ugyanaz a jóllakott vasárnapi fáradtság telepedett rá a kora délutáni vidék minden szegletére, mint megszokottan már időtlen idők óta.

Művészkedő szárnyakat kap ilyenkor a világnak eme kis szeglete, hiszen miután a költészet nemes tudományát az itt élő falusi népség déltájt becsületesen elvégzi, vagyis a szerény otthonokban a kiadós ebédet mindenki elkölti, jóllakottsággal telített ásító gondolataikat rendszerint a megszokott helyekre cipelik. Itt aztán a kijáró szabadság minden örömét megélik, ugyanis jól tudják, hogy nem a munka jutalma a semmittevő pihenés, hanem a jól elfogyasztott ebédé. A nehéz munka a testet sanyargatja, de az étel egészen a lélekbe hatol, aminek hatására egy olyan alkimista művelet zajlik le, amiben a világ sokkal nehezebbé válik és a szervezet erre önkéntelenül is álmossággal válaszol. Ilyenkor a falu népességének egy része igyekszik ettől elmenekülni és pár órás alvásba szenderül. Vannak azonban erősebb lelkek, akik dacolnak az emésztés megerőltető következményeivel és igyekeznek ébrenlétüket mindenáron megőrizni.

Elvégre is nem tudni mikor jön a nem várt vendég. Legyen az betörő vagy éppen maga az Isten.

Az idős Angyalné is eme virrasztók közé tartozik. Jól bevált recept szerint vészeli át ezt az időszakot. Ő ugyanis azon kivételek egyike, aki számára ez az óra a legharmónikusabb. De nehogy azt higgye valaki, hogy ez egyik napról a másikra történt. Hosszú volt az ide vezető út, de mivel arcán már elég redő tanúskodik a bölcsesség jelenlétéről, és ráncai közé is elég régen temetődött már a fiatalság négy évtizede, volt ideje, hogy módszerét kifejlessze. Mindennek kulcsa a jó szervezés! Azonban ennek a megállapításnak - csakúgy mint minden tudományos kísérletnek - számtalan kudarc volt az előzménye.

Sok helyen próbált az ebéd rótta fáradtsággal megküzdeni. A ház és a kert szinte minden szegletében próbálkozott. Kipróbált ülő, álló, fekvő módszereket, de évekig tartó erőfeszítései nem hozták a várt sikert. Nem békélt meg. Az ebéd sújtotta órákban a világot továbbra is terhesnek érezte. Elszántságából azonban semmi áron nem volt hajlandó engedni. 

Mint egy tapasztalt tengerész, dacolt a tenger vad hullámaival, évekig sodródott a nyílt vízen, míg végre partot ért. Megtalálta a szigetet: a háza előtti öreg padot.

Éppen csak arra volt szükség, hogy a problémát más szemszögből vizsgálja meg. Ugyanis valamiféle ősi berögzültség torlaszolta el előle annak lehetőségét, hogy esetleg a pihenést a ház falain kívül is megtarthatja. Ez bizonyult a legjobb helynek, hiszen egyrészt őrizheti a házat, másrészt megnyílik számára a kinti világ egésze, amiben megfeledkezhet az emésztés minden terhétől.

Arról azonban soha nem nyilatkozott senkinek, hogy mi a titka. Csak találgattak, hogy vajon az öreg orgonafa áradó illata tereli-e el gondolatait, ami már akkor a kapu mellett állt, mikor gyerekként alatta játszott, vagy éppen a pad jó fekvése, hiszen kellemes szellő halad itt át annak köszönhetően, hogy Angyalné háza a falu legszélső alkotóeleme. A magas fenyők, amik a ház ablakait takarják el nyáron az árnyékról is gondoskodnak. Az eső ellen is jó védelemként szolgálnak, mert Angyalné az esős napokat sem mulassza el. Télen ugyanúgy itt ül, mert a hó nem fedi el pihenőhelyét. Az év minden napján igényt tart a világ eme kis szegletére délután egy és három óra között. Nem tűr meg ilyenkor senkit maga körül, azt sem ha esetleg valaki elhalad ekkor a szeme előtt, közel vagy akár távol, mert ezt támadásnak érzi: felzavarja a természet nyugalmát. Gőgösnek tűnhet ez a magatartás, de gondoljanak csak bele, hogy mennyi éven keresztül kereste a megoldást, mennyi helyet, módszert próbált ki, mire végre eljutott ide.

Angyalné tekintetétől ilyenkor a falubeliek amúgy is rettegtek. Ezekben az órákban igyekeztek következetesen elkerülni. Jól tudták meddig mehetnek el. Ismerték a határt, ami szemének világát alkotta és mivel tiszteletben tartották, nem követtek el határsértést. 

Azonban ez is több évi munka eredménye. Kezdetben mit sem tudott a falu népe erről a különös világról, ami felett Angyalné uralkodott. Megesett, hogy tudattalanul bele-bele rondítottak, azaz területet sértettek. Semmi különösebb bűnük nem volt, csak annyi, hogy elsétáltak az utcán, esetleg kinéztek az ablakon, vagy a kapun. Isten őrizz, hogy valaki is megszólította volna. Esetleg köszöntötték volna. Nem merték megközelíteni, mert már a távolból érezték a szempárt, hogy megtapadt rajtuk és olyan galibát okoznak jelenlétükkel, ami ezt a világot elemeiben rázza meg. Nem mertek belegondolni, mi lett volna ha közelebb mennek, esetleg közvetlenül előtte a járdán haladnak el. Így is érezték, hogy valamiféle láthatalan erő marcangolja kedélyüket, amint összegabalyodnak Angyalné háborgó tekintetével.

Sok év kitartó munkája mire megtisztult ez a vidék a látogatóktól, kíváncsiskodóktól. A falu népessége távol tartotta magát ettől a helytől délután egy és három óra között. Évek teltek el teljes harmóniában. Minden a megszokott menet szerint zajlott. Angyalné ebben a zavartalan állapotban komplett koreográfiát alkotott. Mindennek megvolt az ideje és helye. Pontosan egyre érkezett. Leült, nagyot szippantott az orgonafa illatából, máskor a téli hidegből és megkezdte művészetét. Balra tekintve előbb a messzi rónaságot vizslatta, kerek húsz percig. Nem kellett már időt mérnie vagy számolnia. Pontosan tudta mikor kell tekintetét tovább vinnie az erdőségre az út másik felére, ahol további húsz percet töltött el. Miután kijutott innen, nem mulasztotta el, hogy a két mező közötti poros utat szemeivel végigjárja további húsz percig. Eltelt az első óra. A második órában már szaporább tánclépéseket tett, felgyorsult az idő, hiszen már csak egy órája maradt. Gyorsabb, tíz perces váltásokat határozott meg, mert emésztésének ez a tempó tett a legjobbat. Ez volt az ideje a falu felé fordulásnak és kisebb léptekben haladt. Előbb az út túloldalán lévő házat nézte, majd a mellette állót - így sorban egészen a kanyarig, ami a határvidéket jelentette, mert tovább már nem látott el. Nem tudta ilyenkor mi lehet arra, de nem is igyekezett fürkészni, mert szoros beosztása volt. Innen már csak tíz perce maradt, amit arra használt, hogy a szemben lévő cseresznyefa lombjain, ágain csüngve pihenje ki ezt a nagy utazást. Háromkor pontban felállt és elhagyta szentélyét. Bement a házba és az élet visszatért három óra egy perckor a falu eme szegletére is. A szomszédok kijöttek, a gulya elhaladt teheneivel a legelőre. A gyerekek végigvonultak a járdán. Ilyenkor Angyalnét már nem érdekelte mi történik itt, mert ő a világra csak egy és három óra között tartott igényt.

De mi is történt vele valójában ebben a két órában? 

Találgatta mindig a falu népe. Egy olyan üres létezésbe merült el, amit egyrészt az ebéd ró a fogyasztóra, másrészt ez a szervezett szemlélődés teljesen immunissá tette az ebédtől terhes gondolatokkal szemben. Nem hatolt eszébe ilyenkor bántó töprengés, jövő, múlt, jelen terhe. Ilyenkor ugyanis Angyalné az ég adta világon, de tényleg, semmire sem gondolt. Csak volt. Azaz teret engedett magában annak, hogy a világ csak úgy megvalósuljon benne. A természet vette át az irányítást és benne megvalósult. Megmutatta magát. Ez volt az a védekező mechanizmus, amiben az emésztés fáradalmai nem marcangolták. Ha keresték volna Angyalnét ebben az időszakban nem találták volna meg, mert személye beborította a világot, amiben tudata éppen megpihent. Eggyé vált a valósággal. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, ahogy Karl Jaspers írt az átfogó tartalomról, ahogy Fichte feloldotta az objektumot a szubjektumban. Teljes egységben, ami elszakíthatatlan. A világ ilyenkor önmagáról tudott és visszaragyogott Angyalné kiüresedett mechanikus tekintetében.

Ebben a mély nyugalomban teltek életének boldog délutánjai. Teljes biztonságban érezte magát a kialakított zavartalan állapotban. De ahogy egy idő után virágzó királyságok is megszűnnek, császárságokat is megdöntenek merényletekkel, úgy Angyalné uralkodását is megtörték. Egy júliusi napon ugyanis olyan dolog történt, amire nem számított és nem volt rá felkészülve. Belekényelmesedett rendszerébe és nem is számolt a veszéllyel, hogy egyszer valaki ezt tönkreteheti. Nem egy fenevad jött el érte, nem a fenyőfába csapott a mennykő, ami összelapította volna, nem a téli fagy zárta jégbe, hanem egy messziről jövő rongyos idegen hozta el számára az elkerülhetetlen véget. Míg Angyalné éppen megszokottan az út másik felén lévő fák lombjain pihentette tekintetét, a világgal tökéletes harmóniát alkotva, szeme sarkában egy nem várt jelenség tűnt fel. A messzi távolban ahova szeme még elvisz, más szóval a birodalmának határábán, egy nem várt személy szedte jókedvűen lábait. A falu felé közeledett. Nem az itteni vidék szülötte volt ez az idegen, mert akkor jól tudta volna, hogy ilyenkor ezt a területet el kell kerülni. Filozófusi jellemmel vizslatta a közeledő idegent, hiszen csodálkozással töltötte el, hogy ki ez a nem várt látogató. Kérdések merültek fel benne: honnan jött? mit keres itt? ki lehet ez? Ahogy közeledett észrevette ruházatán azt, amit a népköltészet ősi tudománya a vándor szóval szokott illetni. Hiszen koszos, kopott öltözéke megfelelt annak a képnek, amit az idősebbek szájából szokott hallani gyerekként, mikor nem kívánatos jöttmentekről regéltek. Így ez az őrzött tudás rögtön gyanakvásra adott okot olyannyira, hogy Angyalné teljesen kizökkent a jól megszokott rituáléjából. Békés elméje összezavarodott, kapkodott, gyorsabban szedte a levegőt, eltűnt a lelassulás szervezetéből és minden zavarta. Az orgonafa illatát kellemetlennek érezte, a szellő túl hideg lett, a pad elviselhetetlenül kényelmetlenné változott. A gyanakvás és az utálat fura egyvelege csak fokozódott benne, ahogy az idegen közeledett a falu széléhez. Zavarában annyit még gondolatai cikálásában ki tudott következtetni, hogy mindezt tetőzve, pont ő előtte fog elhaladni. A trónját fogja megközelíteni. Azt a szent helyet, ahol évekig nyugalomban kormányzott, s most lerohanja egy idegen korcs, egy rongyos vándor. Szitkozódott magában, olyan szavakkal illette amit inkább jobb ott tartani a gondolatok megfoghatatlan világában. Hogy mi tévő legyen, nem tudott rá választ adni. Nem ismeri ilyenkor a világot, nem tudja mihez kapjon. Menjen be a házba? Maradjon itt? Lábainak nem tudott parancsolni. Teljesen bénult állapotban találta magát. S a veszély csak közeledett és közeledett. Az idegen már csak pár lépésre volt a házától. Kapálózott, fészkelődött, hevesen ziháló szívverésére az egész világ táncra perdült és az ütemek vad rángatózására egyre jobban szédült. Őrületes sebességgel mozgott körülötte minden ebben a forgatagban. A tánc végére láthatatlan partnere elengedte Angyalné kezét és végleg megpihenve, abba az örök álomba szenderült, amiből csak az Isten tudja, hogy lehet felébredni. Az idegen ebből a vad táncból semmit nem vett észre. Illedelmesen megemelte kalapját és jókedvűen folytatta útját. 

Angyalné kihűlni induló teste pedig mozdulatlanul uralkodott tovább még legalább fél óráig birodalmában, ugyanis ez a találkozás körülbelül fél háromkor történt. Harminc perc múlva megjelentek a falusiak és rövidesen örök nyugalomba helyezték Angyalné megfáradt hideg maradványát.

Almásy Gergely