CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Két túsz között 2022. dec. 27.

Szlovákiában a helyzet változhatatlan és tarthatatlan. Olyan, mint a használt lepedők. Az egyik garnitúra megy a mosásba, a másik már úgy jön, hogy alkalmatlan még a mosásra is. Csak mi, kisebbségben élő magyarok vagyunk olyanok, mint a karácsonyi bejgli. És elmúlik az karácsony, de az bejgli marad vala. És elmúlik az szilveszter, de az bejgli marad vala. És elmúlik az háromkirályok, de az bejgli marad vala. Mi mindig maradunk.

Mit is tehetnénk? Valamit biztosan. Legalább őszinték lehetnénk önmagunkhoz és a választóinkhoz. Első lépésnek nem rossz. Ez a mai szlovák, se nem jobboldali, se nem konzervatív, sem nem progresszív, de se nemzeti, se liberális politikai massza, ami a korrupt, kommunista maffiakormányt váltotta, alig több mint két éve, úgy hullott darabjaira, mint a kezdő háziasszonyok sikertelen, karácsonyi sütije, úgy ahogyan recept nélkül összetákolták. 

Bábszínészek, házasságszédelgők, kalandorok és bohócok, módszer- és rendszerváltó karrieristák, vodkaárusok, adócsalók és globalista szolgák még soha nem alkottak jó csapatot. 

És ezeknek volt még pofájuk bírálni minket, magyarokat, vagy Orbán Viktort, aki negyedszer is kétharmados többséggel tudja kormányozni Magyarországot, amire Európában még nem volt példa. Az, hogy ez nem tetszik a hazai, külföldről pénzelt liberális FOS-nak (független objektív sajtónak), a kommunista örökségű Új Szónak vagy a liberális gennyík ,,N”-nek, az senkit se zavarjon. Ez utóbbi hatalmas, reprezentatív közvéleménykutatási eredményt tett közzé, ahol is kihirdették az év két legnagyobb személyiségét, de ha kétszer élnének a végtelenig, akkor sem találnák ki, hogy kik lettek azok. 

A kérdések egyébként úgy hangzottak, hogy kik az év személyiségei, és a második, hogy miért éppen Zelenszkij és Zuzana Čaputová? 

Ők persze csak azt teszik, amiért fizetést kapnak. De ettől még szánalmas ez a vergődés. Persze az irigység nagy úr. A tehetségtelenségüket mindig a nyugati globalista hát (só)nyalásával kipótolni igyekvő politikai elit a mások szolgálatának túllihegésében próbált kiemelkedő érdemeket szerezni egy vállveregetésért vagy egy ígéretért cserébe. Ha tehetségtelen vagy, bújj olyan valaki mögé, aki még nálad is tehetségtelenebb, és rögtön nem tűnik fel senkinek az alkalmatlanságod. Jó „kisantanti” politikai recept ez az örök életművészeknek és túlélőknek. A fősodorral sodródni – a haszon reményében. Amíg nem jön egy jéghegy, amikor már menthetetlen leszel, mint a Titanic. 

A fedélzeten még szól a zene, de már mindenki látja: süllyedünk!

Évek óta tengődünk a reménytelenség és a tehetségtelenség politikai mocsarában. 

A szlovák politika olyan, mint a legsűrűbb csíki köd. Se befelé nem lát az ember benne semmilyen jövőt, se kifelé nem lát belőle senki valami fényt, ami után elindulhatnánk.

Pitiáner kis bűnözők, megélhetési zsonglőrök, magamutogató szerep- és pályatévesztett emberek. A társadalomnak az a rétege, mely legfőképpen semmire, de munkára meg végképp nem alkalmas, de pénzért mindenre képes. Kommunista milliomosok és maffiózók, liberális agresszív-progresszívek, és országmentő zsenik, akik „muzsik” is egyben, vagy fordítva. A felhozatal harmatgyenge, a kínálat, már az elején romlott. Mit is várhatunk ettől? Semmi jót. 

A mostani kormányválság is rámutat arra, hogy ez a fiatal „demokrácia” nemhogy egyéniségeket és személyiségeket nem termelt ki magából, de még egy olyan generációt sem, melyre majd reménnyel tekinthetnénk a jövőnk érdekében. Család nélküli családszakértők, politikai tapasztalat nélküli politikusok, pénzügyi ismeret nélküli pénzügyminiszterek. Attól, hogy valaki meg tudja különböztetni a fehér bort, a vöröstől, még nem lesz borszakértő, még pénzért sem. 

A politika és a politikusaink olyanok, mint a krumpli. A java a földben van. Ami meg a föld felett, jobb lenne, ha inkább krumpli lenne, mert abból legalább haszon van.

Ebben a helyzetben, egyfajta belső politika túszokként kellene megtalálnunk nekünk, felvidéki magyaroknak a helyünket, miközben a szlovák politikai elit is egyfajta túsza az európai – megalkuvó és önmaga polgárait eláruló – korrupt politikának. Beállhatunk a kommunista, félfasiszta, maffiabarát, de nemzetiebb vonal mögé, vagy kokettálhatunk az áldemokrata, semmirevaló, tehetségtelen, csicska, globalista progresszív-liberális, a nemzetek Európájának sírásóival – kalapdísznek, úgy, hogy tudjuk, közben a saját sírunkat is ássuk velük együtt. Pedig döntenünk kell, mert a három-négy százalékunkkal, mi nem fogunk kormányt alakítani. De még közvéleményt sem. 

Két tűz között vagyunk, miközben önmagunk ellen is folyamatosan harcokat vívunk, mert ilyen a magyar virtus.

Ha nem találunk külső ellenséget, akkor keresünk magunk között. Ha az új esztendőben nem tudunk ezen változtatni, és nem tűzünk ki határozott, megvalósítható célokat önmagunk és a közösségünk elé, akkor pont olyanokká válunk, mint amilyeneket magunk körül is láthatunk, és amit nem kívánunk még az ellenségeinknek sem. Hiteltelenné. Kérdés, hogy akkor akarunk-e önmagunk ellenségei lenni?

A világunk az elmúlás és születés mezsgyéjén egyensúlyozik: az élet örök körforgás, a jó és a rossz harca. Háborúk, melyek folyamatosan végigkísérik az életünket, és amelyekre egy idő után immunissá, közömbössé válunk, belefásulunk az öldöklés nyomorába, a tehetetlenségünkbe, hogy egyedül nem tudunk változtatni a dolgokon. Belefulladunk a globalista szennybe, ahol mindig van egyértelmű agresszor és áldozat, éppen az érdekük vagy a hasznuk szerint. Persze rajtuk kívül, hiszen tudjuk, hogy a liberális szenny az mindig gyémánt, csiszolható. 

Merre halad az emberiség? Van több, mint hétmilliárd ember, aki azt mondja, hogy egyedül nem vagyok képes változtatni a dolgokon. És van pár száz ember, aki ezt a több, mint hétmilliárd embert irányítja azon falhatalmazás alapján, amit azoktól az emberektől kap, akik azt mondják, hogy ők egyedül nem képesek változtatni semmin. 

Ha némák vagyunk, és mindent elfogadunk gondolkodás nélkül, amit elénk tesznek, akkor megérdemeljük a sorsunkat. 

De van egy másik út is. Azt, amit mi tervezünk és valósítunk meg, önmagunk, és a közösségünk számára. Az új esztendő kérdése lesz, hogy merjük vagy akarjuk-e ezt az utat járni, vagy beállunk a több, mint hétmilliárd ember végtelen sorába a sor végére. Kalapdísznek.