ZSÍR

Kingfishers - Időhurok 2024. okt. 10.

Adós vagyok már egy ideje ezzel az írással, hiszen még augusztus végén jelent meg földijeim, az Ipoly-mentén verbuválódott Kingfishers zenekar első lemeze, a nyárias színekbe csomagolt Időhurok.

A fiatal zenészek muzsikájával egy évvel ezelőtt találkoztam, amikor a Komáromban megrendezett zenei szemlén a Kiss Zenészek mögött végezve elnyerték szinte az összes különdíjat. A dolog pikantériája, hogy a két együttes között személyi átfedések is vannak, így igazából senkiben sem maradhatott tüske az eredmények kihirdetését követően. 

Azóta sok víz lefolyt Görbeország híres folyóján, a srácok is rengeteget fejlődtek, amit a tíz dalból álló dalcsokor is bizonyít. A korongon szereplő dalok nagyjából fele már ismerős lehet korábbról a zenekar követőinek, a másik fele pedig – értelemszerűen – az albumhoz íródott.

Az elmúlt hetekben sokat töprengtem azon, hogy miként is lehetne definiálni a srácok zenéjét, hiszen egy alapvetően rockzenei ihletésű, ám mégis roppant popos dallamvilággal dolgozó brigád muzsikáját hallhatja a nagyérdemű. Több ponton is zavarba hozza a végeredmény a skatulyázásra hajlamos kritikust/hallgatót, hiszen a dalok hangszerelése a manapság divatos modern metalos és metalcore-os toposzokra épít, olyan, elsősorban magyar előadók munkásságát érzem a dalokon, mint a Leander Kills, a Mudfield, az Amigod, de akár az Usemet is említhetném, míg a külföldiek közül talán a kései Linkin Park lehetne jó fogódzó, persze a rap és hip-hop elemek nélkül. Szóval amolyan modern pop metal, vagy mifene a végeredmény.

Ami a dalok fogósságát, popos hangvételét illeti, egyértelmű célnak látszik hogy a könnyű befogadásra gyúrtak rá a srácok: a nóták hossza is egészen rádióbarát, hiszen csak két dal éri el a három és fél perces hosszt, a többi három perc környékén mozog. A hangszerelés szintén az easy listening irányába mutat. Habár kiváló hangszeres tudásról tesznek tanúbizonyságot a fiúk, magamutogató vagy komplex megoldásokat alig hallhatunk a korongon, amit abszolút nem kritikaként említek, inkább arra utalnék vele, hogy 

a dalok kerekségét helyezték a fontossági lista élére. 

Emiatt a robbanás-közeli pillanatok utáni a robbanás hiánya hagyott bennem hiányérzetet. Jó példa erre az ötödikként érkező Kár volna című dal kiállása, ami után egy jó kis breakdownnal lehetne egy kis súlyt adni a dalnak, persze ezt csak a bennem szunnyadó metalos mondatja velem, viszont a dalban hallható gitárszóló bőven kárpótol mindenért. Sőt, bátorítani szeretném a srácokat, ne spóroljanak az egyéni villantásokkal a jövőben, jól áll nekik egy kis virga és a daloknak is jót tesz némi ellenpontozás. De kezdjük inkább az elején!

A nyitó Valóság amolyan programadó tételnek is hat, hiszen gyakorlatilag mindent hallhatunk benne, ami az előttünk álló bő fél órában vár minket: dallamos, gitárszólókkal fűszerezett riffelés, dallamos ének, kompelx dobok. A dal dinamikája is teljesen rendben van a középtempónál picit gyorasabb meneteléssel.

A folytatás jól be is eteti a hallgatót, mivel a Keserű hajnal ráérős kezdése után a refrénben gyújtja be a rakétákat. A vokálokban hallható üvöltés szépen megbújik a hangképben, én azért elbírtam volna picit többet belőle, mivel az ének – hosszabb távon – kissé egysíkúnak tűnik.

A tempós Fagyos álom is a nyitányhoz hasonló elektronikus maszatolással indít, majd szépen kibontakozik belőle a lemez egyik legerősebb tétele, amit a grandiózus hangszerelés – köszönhetően az izgalmas szintetizátoros szőnyegnek – tesz emlékezetessé.

A Villámló a címével ellentétben nem szórja a villámokat, inkább szaggatott riffel menetel. A dal amolyan lírai próbálkozás, nem is áll rosszul a Kingfishersnek, az instrumentális részek szinte már post rockos hangulatot csempésznek a nótába és az üvöltés is pont jókor érkezik. Talán ez volt az első olyan dal, aminél zokon vettem a rövidségét, hiszen épp kezdett kibontakozni valami tök jó, amikor egyszer csak véget ér. Kár érte, mert tényleg működhetett volna egy 5-6 perces progresszív rock dalként is. 

Ami viszont nagyon is működik a pop metal keretek között, az a hatodik Tébolyult lelkem, ahol nagyszerűen vegyítik a modern metalt némi Hammond-orgonát idéző billentyűs hangszínnel. A dal kimondottan slágeres énektémát kapott, maga a dal is az összetettebbek közé tartozik, ha lenne igazság a Földön, a magyar rádiók pár órás rotációban játszanák a nótát.

A Jégvirág ismét egy frissebb tempójú dal, ami tökéletesen hozza a többi dalban megismert formulát, egy kicsit karakteresebb refrén sokat dobott volna rajta, megint csak a robbanást, a katarzist hiányolom a dalból. A két gitáros jól elkülöníthető szólója kellemes hallgatnivalót biztosít.

A Kócos árnyék több stílust vegyít. A nyitó szólót követően egy reggaes kiállás érkezik, majd a már megszokottnak tűnő dalt megbolondítják egy indusztriális ízeket bőven magán viselő résszel, hogy aztán megint visszatérjen az a bizonyos reggaes íz. Tök jól keverik a hangulatokat ebben a dalban, jót tesz a változatosság neki. Az album egyik legerősebb tétele.

Az Elemenyúzó leginkább a megmosolyogtató címe miatt emlékezetes, bár tudni kell, hogy a dalt a Stranger Things sorozat ihlette. Jól belesimul a többi dal közé, de nem veszítettünk volna sokat azzal sem, ha lemaradt volna. A srácoknak bizonyára fontos volt a dal, de számomra inkább töltelékszagú a történet.

A lemezt záró Dobozba raknám egy jól ismert nóta a zenekar rajongói számára, a zongorás-borongós bevezetővel indító opusz szépen lezárja és összefoglalja a lemezt. A zenei részek és az ének is a legerősebbek közé tartozik a korongon.

Muszáj kiemelnem a lemez nagyszabású hangzását. Minden hanszer szépen, tisztán szól, bár a keverés (és ez egyéni preferencia, szóval nem mérvadó az, amit most leírok) számomra egy kissé aránytalanul előtérbe helyezi az éneket, miközben a vokálok beleismulnak a háttérbe. Bár, gondolom, ezzel az élő fellépéseik hangképét akarták megidézni. Na, de még így is jár a piros pont a fület simogató soundért!

Viszont nem tudok elmenni a magyar rocklemezek egyik legnagyobb rákfenéje, a dalszövegek mellett Nem várhatunk a huszas évei legelején járó srácoktól különösebben mély gondolatokat, de talán érdemes lenne hosszabb érési folyamatot hagyni a mondanivaló kibontásának. Ahogy azt egy korábbi beszélgetésünk során is javasoltam: élni, tapasztalni, valódi mondanivalót kell gyűjteni. A lemez hallgatása során fogalmazódott meg bennem, hogy mi a legnagyobb különbség a régi és az új rockzene között: korábban közösségi élmény volt a rock a koncertekkel, a közös zenehallgatással, az egész éjjeleken át tartó beszélgetésekkel, ma már viszont individuális tevékenységgé vált a fülesen keresztül. Talán ebben is keresendő, hogy a dalszövegek miért nem talának be így, a negyedik X felé lépkedve nálam.

Összességében korrekt bemutatkozást hallhattunk a Kingfisherstől, remélhetőleg sok kaput kinyit a srácoknak a korong. Zenei felkészültség terén nem érheti kritika a srácokat, sőt az instrumentális részeknél kaptam fel leginkább a fejem. Most már csak arra kell törekedniük, hogy a dalok igazi fazont kapjanak. Ehhez sok koncertet, sok új barátságot, annál is több új hallgatnivalót, inspirációt kívánok nekik. A lemezen szereplő dalok egységes színvonala (és sajnos játékideje, szerkezete) miatt is úgy érzi az ember, hogy kissé egybefolynak a nóták.

Meggyőződésem, hogy még nem hallottuk a Kingfishers igazi hangját és a legjobb dalait,

de ezt ne vegyék sem ők, sem az olvasók negatív kritikánk. Mert amit az egyes dalokban hallhatunk olyan potenciált sejtet a zenekarban, ami alapján joggal várhatjuk, hogy idővel a magyar poprock színtér meghatározó alakjaivá váljanak. Hajrá!