CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Kivonulás az paradisumból! 2022. dec. 13.

A múlt héten szombaton délután a Szövetség Országos Tanácsának üléséről hirtelen felindulásból vagy megfontolt lépésként testületileg kivonult az MKP platform mind a 35 jelenlévő küldötte. Pedig minden milyen flottul indult!

100%-os részvétel legutóbb akkor volt, amikor a székházat avatták a kétezres évek elején. Volt ott minden, még sült malac, elefántcsülök, tusztoj, lebo Béla, és délután már tokaji aszúban mosakodtunk. Hát, mit mondjak, régen volt, de nem hiányzik, mert mindig az az érzésem volt, mint a Tanú című filmben, amikor Pelikán elvtárssal halat vacsoráztattak. ,,Egyszer majd kérni fogunk magától valamit Pelikán”–szeánszok voltak ezek. 

Onnan eljutni ide sem volt azonban egyszerű, de az októberi megyei és helyhatósági választások után egyesek már a parlamenti fizetésüket számolgatták, s aki kimaradt volna, az is fél lábbal a zsírban érezhette magát. Mindennek dacára, a héten másodjára is, ismét bemértek minket 5,1%-kal a parlamentbe. Hát, jó lesz erre majd emlékezni, ha megöregedtünk, mert egy ideig ez megint nem lesz. Addig is aranyeső, hulljon le ránk!

Tehát teltház volt az OT-n, mert mindenki érezte a felelősségét a párt meg a munka iránt. Ja, nem. Jól meg volt szervezve, nehogy véletlenül az egyik platform leszavazhassa a másikat.

Fő a bizalom, de a puskaport tartsuk szárazon.

A folyosón még a póttagok is készenlétben álltak arra az esetre, ha valaki rosszul lenne odabenn. Csak kihúzzák, valakit beültetnek a helyére, és minden mehet tovább. Minden mehet tovább? Az egyik gömöri küldött barátom még délelőtt azt írta, korrekt keretek között zajlik a tárgyalás, ami a kivonulás után hirtelen korrektül el is tűnt a fénykép feletti bejegyzésből, mint az igazi yeti a hegyekben. Egyes értékbecsüsök szerint a platformok megszüntetéséről indított, vagy inkább gerjesztett vita úgy rátelepedett a közhangulatra, mint a csíki köd, melyben a kutyák is befelé ugatnak az udvaron. Néhány hozzászólóból valóban patakzott a bunkóság, direkt nem írom, melyik platformból, mert még magára ismerne az illető, és alulmúlta még önmagát is, pedig azt igencsak nehéz. Hála a körültekintő szakmai munkának, a suttyomban és sebtében összehívott értekezletnek, egyetlen OT-ülés alatt sikerült lerombolni azt a hitelt, ami nagyon sok tisztességes, felvidéki magyar ember munkájából épült fel az elmúlt hónapokban, akik az utolsó percig elhúzódó parttalan viták és késleltetett járási elnökségek és képviselőjelöltek megválasztása ellenére is hittek abban, hogy végül csak győz a józan ész, és a közös munka majd meghozza az eredményeket.

Sikerült nagyon sok olyan kétkedőt is meggyőznünk és magunk mellé állítanunk, akik már kiábrándultak és kiléptek a sorainkból.

És a munka meg is hozta az eredményt, annak ellenére, hogy ennek nem mindenki örült. Volt savanyú szőlő kóstolás is az eredmények nyilvánosságra kerülése után, de úgy érezhettük, most egyet előre léptünk. Nos, az „egyet előre, kettőt hátra” igazi magyar virtus: kicsit avitt, kicsit apró, de a miénk, bár érzek ebben valami ,,hej, Dunáról fúj a szél” fílinget is Somorja irányából. A kérdés, hogy meddig hagyjuk még magunkat rángatni a bukott ügynökök gatyamadzagján?

Szumma szummárum, matematikailag most újra olyan szintű érdeklődés lesz a politikánk iránt, mint amilyen a Bükkábrányi homokbányában nyitott tamagocsi-temető látogatottsága Mindenszentek napján. A politikai éleslátásunk vetekszik a sas szemével. De nem olyan éles, hanem olyan csipás. Azt persze senki sem hitte, hihette a józanul gondolkodók közül sem, hogy az önkormányzati és megyei választások után mért 5,6 %-os eredmény, melyet egy mérvadó közvélemény kutatóintézet, a Focus mért, és amelyet fizetett hirdetésként deklarálva végig hordoztunk az országon és a szociális hálón, mint a véres kardot, tartható lesz érdemi munka nélkül.

Az emberek mindennapi gondjait érintő témák, a közösségünk politikai helyzete, az év vége felé még mindig kifizetetlen, de elnyert KULTMINOR-pályázatok sorsa, az európai gazdasági és energetikai válság, a szomszédunkban zajló háborúra adott kitérő- vagy semmilyen válaszok elkerülése sajnos nem jópofaság, hanem szimpla hanyagság, vagy a nyilvános csörték elkerülése, ami sajnos abból adódik, hogy

nincs egységes véleménye a három platformnak szinte semmiben.

Ehelyett orbánozunk, libsizünk, parolázunk a hülyeképzőn végzett külügyesekkel, meg jópofizunk a gennyík N mindenkitől és mindentől független Soros-médiájában, és azt hisszük, mi fogunk elsőként a Napra szállni, de lehetőleg csak éjjel, amikor sötét van a fejekben is, hogy el ne égjünk. Pedig elégünk. Előbb vagy utóbb, mert képtelenek vagyunk túllépni a saját kisstílű, egoista, öntelt, magunkat nélkülözhetetlennek hívő gondolkodásunkon. Pótolhatatlan emberekkel tele vannak a temetőink, az élők felelőtlensége pedig tetten érhető. Pedig azt gondolhattunk volna, hogy a kitörő öröm, a közösen elért sikerek után végre olyan belátásra bírja a párt platform ideológiáitól anyagi és egyéni politikai hasznot remélő egyes vezetőit, ne adj Isten a párt országos szerveiben kedélyesen mosolygó, bejutott képviselőit, hogy valóban egy út van csak számunka. Közösen, egy pártként, egy célért, erőinket egyesítve, minden energiánkat az emberek szolgálatára, gondjainak megoldására összpontosítani. Hogy nem így történt, az csak azt bizonyítja, hogy

az egyes vezetőknek álcázott trójai falovak még mindig nem fogták fel, hogy az egyéni érdek nem írhatja felül a közösségi érdeketeket, és ha felül írja, az nem való közösségi szolgálatra.

Ma Európa olyan kihívásokkal és problémákkal küzd, melyeket elsősorban önmagának okozott, de még arra sem vagyunk képesek, hogy a vezetőink közül kiálljon valaki, és őszintén kimondja ezt. Pedig ez nem kerül semmibe. Ez nem üzemanyag vagy gáz. De amúgy gáz! Nem a hazug nyugati és liberális F.O.S.-ból (független objektív sajtó) akarják ezt az emberek kibogozni és értelmezni. Hanem a politikai vezetőinktől.

Mert bízni szeretnének bennük, és hinni, hogy őket képviseljük, értük vagyunk a politikában és nem a magamutogatásunk miatt.

Értitek? Érti ezt valaki odafenn? Hahó! Bízni! Mint egykoron Esterházy Jánostól, akik végigjárta a Felvidék minden egyes zegzugát, hogy elbeszélgessen az emberekkel, hogy megfogja a kezüket, hogy biztassa őket. Olyan nehéz lenne ez a munka? A volt német kancellár, Angela Merkel nyilatkozata után, aki kimondta, hogy az EU és az USA soha nem akartak békét Kelet-Ukrajnában (milyen hihetetlen!), csak időt akartak nyerni, hogy felfegyverezzék és megerősítsék Ukrajnát, hogy előkészítsék az Oroszország elleni háborúra, amit valószínűsítettek, hogy ki fog törni, mert kiprovokálták azt.

Aki ezek után még hős ukránokról beszél, akik Európát meg a demokráciát védik, azok vagy komplett hülyék, vagy teljesen alkalmatlanok bármiféle politikai közösség képviseletére. Közösségi szolgálatra meg pláne.

A Balkánon ég a kanóc a robbanószerkezeteken, és csak idő kérdése, mikor robban. Európát kívülről a nyomor, a nélkülözés és a káosz elől menekülő új honfoglalók százezrei ostromolják. Az elől a demokráciaexport elől menekülnek, amit a fejlett nyugat és az USA vezetett be az országaikban, ahonnan jönnek. És itt hamarosan rájönnek, hogy a helyzet a külső csillogás ellenére pont olyan, mint ahonnan ide jöttek. Sőt rosszabb! De van egy másfajta, belső, szellemi migráció is, a liberális LMBTQ-lobbi részéről. Ők nem honfoglalók, hanem hőnfoglalók.

A Kárpát-medence belső hunfoglalása, pedig jó, ha megmarad az egykori országunk régi keretei között. Honfoglalók, hőnfoglalók és hunfoglalók. Itt vagyunk ma. Ebben a helyzetben a szekeret ugyan jó lenne, ha hárman húznánk, de ha lehetne, akkor egy, és nem három felé. Lehetnék személyes is, de ezt most mellőzöm, mert nem a Háború és békét akarom megírni felvidéki változatban.

Advent van. A várakozás, a remény, a hit és a szeretet karácsony közeledtével kitölti a szívünket és a lelkünket. Gondoljunk arra, hogy azon sok jó és szép után, amit életünkben megéltünk, megélhettünk a sors ajándéka és a gondviselés által, most

oda jutottunk, hogy a gyermekeink és unokáink ismét egy villany és meleg nélküli, lelketlen, mocskos világban, egy szalmával teli jászolban születhetnek meg, mint a kisded Jézus egykoron, ha nem vigyázunk.

Ehhez kellett kétezer év, hogy ezt elérjük? És mi tartjuk magunkat a civilizáció megteremtőinek? De ehhez képest a kérdés, hogy most kivonultunk, visszavonultunk, vagy csak átvonultunk az út másik felére, hogy visszanézve még megláthassuk magunkat, hogy kik voltunk, vagyunk vagy lehetnénk, csak költői.

A valódi kérdés az, hogy akarunk és tudunk-e alázattal szolgálni egy egyre fogyó, elbizonytalanodó, kérdésekkel és kételyekkel teli, kisebbségi létben élő nemzeti közösséget? Ha erre igen a válasz, akkor érdemes az ajtót csapkodni. Ha a válasz nem, akkor megbuktunk. Mind politikai, mind egyéni, mind emberi szempontból. Karácsony este, amikor kigyúlnak a fények a szívekben és a szemekben, szeretteinkre gondolva, akik már nem lehetnek közöttünk, megcsillan egy könnycsepp, és a családi körben körbeálljuk a kis fát, amit a megváltó fénye, a remény ragyog be, gondolkozzunk el a sorsunkon.

A megváltó ad reményt. De vajon mi is adunk-e még egy esélyt önmagunk számára?

Nyitókép: Vince Valitutti/Universal Picture