ITT A PIROS, HOL A PIROS

Koldus és királyfi? 2025. febr. 6.

A filmekben is tetszenek az élet írta történetek, annak feldolgozásai. Most egy mindennapos akármit vetek „papírra”, milyenek is a társadalmi viszonyok, a szocializáció, az emberi kapcsolatok.

Mivel a belvárosban nemigen korzózunk, alig akad üzlet, így egy másik helyen szoktunk körülnézni. Ott sincs nagy kínálat, de fellelhető egy fasza sportüzlet, meg túrabakancs is kapható. A soron drogéria, így borotvahabot saját részre, barátnőm meg egyéb piperéket vásárolgat. El-elnézeget.

Többnyire addig kint fújom a füstkarikákat, bár már lassan az is úri szokás lesz: 5,70 egy doboz. 

A marha! Vagy én marha!

Szinte mindenhol megjelentek a koldusok. Nagy része hajléktalan. Többnek adtam már pár centet, de vannak olyanok is, akik kiskutyával csábítanak, használják ki az állatbarátok jóhiszeműségét. Mondjuk én egy kutyakonzervet hoztam, nem penyót a pohárba. Többen megérik a pénzüket, de akadnak szerencsétlen sorsúak is. Párral szóba elegyedtem már...

Sokat láttam koldulni egy alsó végtagok nélküli csávót. Belegondoltam a helyzetébe: nagyon megsajnáltam. De a sajnálatot és ennek továbbgondolását megszakította egy fülsiketítő motorbúgás. Egy hatalmas amcsi verda farolt be a parkolóba. A márkája lényegtelen, használtan is pár száz gurigát kóstál. A tulajdonosa tisztában volt vele, hogy feltűnést kelthet kis Komáromban, mondjuk én nem vágok hátast ilyen gépektől, láttam és vezettem már sokkal jobbat is.

A nagy farolgatás közepette kiszállt belőle egy vaságyastól ötvenkilós, huszonéves gyerek, vélhetően a barátnője társaságában. Ecsetfrizura, flegma tekintet: pásztázta a terepet. Egyszerű tréningruha, mondhatni koszos tyepláki, a kiscsajon susogós szett. No, semmi extra. Mintha a hallivúdi vörös szőnyeget várták volna, amint beléptek egy olcsónak mondható üzibe.

Pár tizenéves kurjongatott, videózták a kocsit: lőtték a Reels-eket. Mást nagyon nem érdekelt a mutatvány. Pár perc elteltével kijöttek. 

A koldus feléjük tartotta a poharát, de a gyerek csak mosolygott és köpött egyet. 

Majd bevágódtak a verdába: csikorgatás-nyigorgatás, gázolás. Még messziről is lehetett hallani a búgó masina hangját.

Belegondoltam, milyen is az élet?! Akadnak olyanok, akik pár centet, eurót is tudnának értékelni, mivel szomorú sorskártyát osztottak számukra. És a másik véglet: apuka, anyuka a valaguk alá rakja a százezres kocsit. Megy a flegmulás, mások lenézése és alázása.

A tejfeles csávócska és a kiscsaj még nem volt olyan szituációban, amikor lent vagy a földön: még az is belerúg a bordáid közé, akitől segítséget remélsz. Nem számíthatsz másra, csak magadra! 

De aki egyedül feláll, hihetetlenül megerősödik: 

félelmet nem fog ismerni többet.

A sors kiszámíthatatlan játékmester: bármikor odacsaphat! Azokat tudom csak becsülni, akik a változó, esetleg pozitívra forduló körülményeik, sorsuk ellenére is megmaradnak embernek.

Mert mit ér egy böhöm autó? Vagy egy köteg lóvé? Ha nincs mögötte értelmi- és érzelmi intelligencia? Ha nincsenek igaz barátok és szerető társ?

Vehetsz húst, nőt, kokszot, pillanatnyi élvezeteket, de bármikor fordulhat a kocka, és a bukta nagyon fanyarul eshet.

Pláne az, ha a jómódú elitlét után esetleg majd felé/d is egy jó laposat köpnek...

Nyitókép: minalunk.hu