MAGYAR KÁRTYA

Kommenthuszárok harca a politika mocsarával 2026. júl. 22.

Tudom, én vagyok a hülye, amiért kommentek olvasására adom a fejem, holott köztudomású, hogy az aktívan odaírogatók zöme egyszerű szájhős, akik nem tudják vagy nem akarják látni a nagyobb képet. 

A hétvégén lezajlott Gombaszögön egy beszélgetés Gubík László, a Magyar Szövetség, illetve Michal Šimečka, a Progresszív Szlovákia elnöke között. Ha szabad úgy fogalmaznom, ég és föld találkozott, hiszen világnézetben, de még csak politikai érzékben sem egy súlycsoportot képvisel a két pártelnök. Mindenesetre 

jó volt látni, hogy két ennyire eltérő nézőponton álló politikus hajlandó volt és tudott is közelíteni a másik felé, elvégre ez a politika lényege.

Persze nem mindenki látja így. Egyesek mélységes árulásként élik meg, hogy a Magyar Szövetség elnöke egyáltalán szóba állt a PS-sel. Sőt, még olyan, a pártból kiebrudalt politikus is akad a maga gyászkalács házi zsurnalisztájával, aki ebből próbál politikai tőkét kovácsolni magának – jobban mondva az ügynöki feladatát ellátni: minél több embert meggyőzni arról, hogy a politikusnak nem az a dolga, hogy a kitűzött célokat elérje, hanem hogy csak egy irányba nézzen. Szegénységi bizonyítvány ez, főleg utóbbiak részéről.

Persze nem mondhatjuk, azt sem, hogy mi nem vettünk részt a Fico-barátság erősítésében annak idején. Csakhogy azóta nem kicsit változott a szél, és nem Budapestről beszélek, hanem Pozsonyról!

Robert Fico ugyanis akkor kereste a magyarok kegyeit, de azt is csak a szavak szintjén, amikor szüksége volt Orbán Viktorra az európai porondon. 

Aztán jöttek sorra a pofonok: földelkobzások, dekrétumok kriminalizálása, megtámadott múzeumok, megfenyegetett iskolák, nyelvrendőrség, feljelentgetősdi. A sor hosszú.

És ezek után még bárki felteszi a kérdést, hogy de ugyan miért tárgyal Gubík Šimečkával és nem Ficoval? Hát ezért. 

Nem kell és nem is szabad szeretni a politikai szövetségeseinket. Ficot se szerettük (én biztosan nem, erről tudna mesélni bárki, akivel valaha is eldiskuráltam a politikáról), de legkésőbb a dekrétumok említésének kriminalizálásáig úgy tűnt, hogy rajta keresztül juthatunk előrébb. De az az ajtó bezárult.

Azt az ajtót Robert Fico csapta az arcunkra. 

Egy tehetségtelen politikus hatalmas virágcsokorral kopogtatna továbbra is azon az ajtón, de akinek akad egy kis sütnivalója, az gyorsan felismeri, hogy nem csak egy nyílászáró akad. Gubík pont ezt teszi, mivel egy pártelnöknek ez a dolga: azzal köt szövetséget, akin keresztül a legtöbbet tud tenni a cirka félmilliós közösségünkért.

Ez a közösség viszont roppant polarizált. Egy részük nem tudja lenyelni a progresszíveket, mások Fico maffiamódszereitől másznak falra. Én speciel mindkettőtől irtózom, ám tudom, hogy 

azzal követnénk el az igazi politikai öngyilkosságot, ha elvi okokra hivatkozva – durcás óvodás módjára – senkivel sem állnánk szóba. 

Nem véletlenek tehát azok a bizonyos kommentek a közösségi médiában. Jól felépített kampány zajlik a megosztásunkra, pedig „csak” annyi most a feladat, hogy befogott orral végiggyalogoljunk a mocsáron, hogy a túloldalon végre tényleges építkezésbe kezdhessünk. Az más lapra tartozik, hogy a mocsarat Ficonak vagy Šimečkának hívják. Büdösnek mindkettő büdös, de az egyik elnyel, a másik – talán – ösvényt mutat a másik oldalra.