POSTALÁDA

Könyörgés 2024. dec. 14.

Nagyon régen szeretném közzétenni a könyörgésemet. Csak nem sikerült úgy leírni, hogy senkit se bántsak meg, ezért hallgattam jó ideje. Talán most, az elcsendesülés időszakában, mindenesetre megpróbálom.

Egymást érik Gömörben mostanában a színvonalas kulturális és egyházi rendezvények. Van, hogy egyszerre két helyen is szeretnék ott lenni. Kapkodom a fejem és bosszankodom kicsit, miért nem lehet ezt koordinálni? Miért nincs egy szervezet, aki ezt felvállalná?

Régen volt a Csemadok járási szervezete, Editke informált minket rendszeresen, mindenkivel tartotta a kapcsolatot.

Bármi ügyes-bajos dolgunk akadt a városban, a Csemadok boltíves kapuja mindig nyitva állt, tehát mindig be is tértünk. Lélekemelő beszélgetések, tartalmas, lényeges információk, konzervatív, keresztény szellemiség uralkodott ott.

Persze az a kulturális összeszedettség és színvonal a helyi magyar politikai szerveződésekre is pozitívan hatott, hiszen volt közösség!

Csináltunk a járásban egy reprezentatív felmérést, amiből kiderült mekkora potenciál vár egy aktív vezetőre, óriási tenniakarás, rengeteg megvalósításra váró igencsak frappáns ötlet.

Ma már nem keressük hogyan lehetne, válaszul úgyis csupán a hogyan nem lehet hangzik fel.

Nyelvünk tengelyén meg egyre több homok szitál.

Voltak erőlködéseink, hogy visszahozzuk a fényt a falak közé és kívülre is. Sokan fenyegetőztek, kértek, könyörögtek, kicsi és nagy illetékeseket szólítottak(tunk) meg, helyieket, legfelsőbb vezetőket, minden szinten informáltunk, tényekkel alátámasztottuk . 

Nem süket fülekre, inkább masszív ellenállásba ütköztünk, míg végül elérkeztünk a teljes nihilhez.

Minél tovább tart a csendes szétszórtság, annál inkább belesüppedünk, aztán már nem rángat ki minket nyakas gömörieket onnan senki sem. Maradunk magunknak, amíg maradunk.

Ahogy Pilinszky írja, mindig akad egy utolsó legyintés.

Most pedig kedves Rozsnyói járásbeliek imádkozzunk megmaradásunkért, mert itt már földi helytartó nem segít.

A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?

1972

Simon Bódis Enikő