ZSÍR

Könyves társaság az őszi estékhez - Kavagucsi Tosikadzu: Történetek a kávézóból 2024. szept. 24.

Nincs is jobb annál, mint hazaérni egy hosszú és fárasztó nap után, kényelmes ruhákba bújni, és egy bögre forró itallal a kezünkben bekuporodni az olvasós zugunkba egy végtelenül lebilincselő könyv társaságában. Úgy vélem, Kavagucsi Tosikadzu könyve méltó pihenőtárs lehet az egyre hidegebbre forduló, sötét őszi estékhez.

A Történetek a kávézóból a szerző nemzetközi bestsellerének (Mielőtt a kávé kihűl) második része, ám azoknak sem kell megijednie, akik még nem olvasták az első kötetet, vagy akiknek már régen került a keze ügyébe, hiszen a történetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, a folytatás a saját lábán is megállja a helyét.

Az író ismét visszaröpít bennünket a tokiói üzleti negyedben található Funiculi Funicula nevű kis kávézóba, amely nem csak a kávéja miatt különleges. Az a legenda kering róla, hogy az ott kávézók egy bizonyos székre ülve utazhatnak az időben – de csak szigorú feltételek mellett: csak azokhoz térhetnek vissza, akik már maguk is megfordultak a kávézóban, senki sem változtathatja meg a jelent és az időutazás abban a percben véget ér, hogy a kávé kihűl. Rengeteg vállalkozó lélek szánja rá magát az időutazásra, noha mindenki pontosan tudja, milyen következménye van annak, ha megszegik a szabályok valamelyikét.

A Történetek a kávézóból négy szívmelengető történetet tár elénk, amelyek mindegyike villámgyorsasággal lopja be magát az ember szívébe, és egy kicsit talán mindegyikben önmagunkra ismerhetünk. 

Szinte biztos vagyok benne, hogy a történetek végén mindannyiunkban felmerül a kérdés, kivel találkoznánk, ha lenne rá lehetőség, és mit mondanánk neki. Mi az a hiba, amit megpróbálnánk jóvátenni? A könyv elolvasása után azon nyomban kedvem támadt volna összecsukni-csapni mindent, és a szeretteim nyakába ugrani, hogy elmondjam nekik, mennyire fontosak nekem.

Örömmel fogadtam a régi és az új karaktereket is, mert Tosikadzu mindegyiket gondosan formázta meg, és mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy még a legreménytelenebb helyzetekben is sikerült némi megnyugvásra lelnie a szereplőknek.

A történetek középpontjában álló kávézó és annak vendégei különleges, érzelmekkel teli világot tárnak az olvasó elé, amely egyszerre nyújt kikapcsolódást és elgondolkodtató tanulságokat. A regény emlékeztetőül szolgál arra, hogy soha ne gyötörjük magunkat a kimondatlan szavak súlya alatt, 

és ne hagyjuk, hogy a múltunk hibái befolyásolják a boldog jövőt. 

Mindannyian méltók vagyunk a boldogságra - csak adjuk meg magunknak a lehetőséget erre.

És íme az abszolút kedvenc idézetem a könyvből: „Soha nem láthatunk be igazán mások szívébe. Mikor valakit lefoglal a maga gondja, vak és süket lehet szerettei iránt.”

nyitókép: Eberhard Grossgasteiger (Unsplash)