ZSÍR

Kopogtató 2025. dec. 6.

Avagy prózai látásmód a Holló szemszögéből

Úgy éjfél felé járhatott az idő, és már egy ideje nem talált ennivalót. A fekete madarat páran már elkergették. Jól megjegyezte az arcukat, már tervezte, hogyan fogja bosszantani őket. Már ha túléli ezt a téli estét. Na nem minden ember volt rossz vele. Volt olyan is, aki beszélt hozzá. Az a primitív hurrogó, morgó hangok mintája néha tudott dallamos és kedves is lenni, mint az énekesmadaraké. Csak ne mozogna az evőnyílásuk olyan furán az arcukon, akkor nem lenne olyan visszataszító. Ennek ellenére elég okosak is tudnak lenni, ha akarnak. Ezen gondolkodott, miközben lerázta magáról a havat és keresett. Keresett egy helyet, ahol meghúzódhat és talán melegebb van.

A fiúcskára emlékezett, akinek néha az ablakába ült. Ételt adott neki, cserébe a holló meghálálta valami fényessel. Az egyik fényes dolog valami értelmes dolog lehetett a beszédükből. Olyannyira, hogy a közös dióevés közben sokszor mutatta neki, és el is mondta mi az. Amennyiszer felé mutogatta, a holló megértette, hogy azt a szót szeretné használni, amolyan névként. Persze a csapatban is megvolt a neve, de azt a gyerek nem tudta volna kimondani, így elfogadta azt a szót. Sőt vissza is mondta neki.

Aztán a gyerek eltűnt, a nagyok, akikről pedig megértette, hogy a szülei bánatosak voltak. Ebből megértette, hogy a barátját végleg kihűtötte a tél.

Ezt a sorsot elkerülendő keresett a sötétben valami világosat. Egy ablakot, ahonnan még így este is kiszűrődik a fény. A fény meleget jelent, a meleg pedig életet. Keresett és talált. Leszállt az ablak párkányára és érezte, ez is elegendő, hogy már ne fagyjon meg az éjjel.

De a holló merész és értelmes állat. Emellett illedelmes is. Nem próbál betörni senkihez, inkább kopogtat. És ő is kopogtatott az átlátszó falon. Kopogtatott és kopogtatott, amíg mozgást nem látott. Egy idős, szomorú kinézetű úr kelt fel a székből. Hallotta, hogy szól, bár érteni nem értette, de már ez is elég.

Kopp-kopp!

Tán észreveszi. Hát persze, hogy előbb az ajtó felé ment, de ezt már a kis barátjánál is megtapasztalta. Ő is előbb a fészke belső bejárata felé vette az irányt.

Kopp-kopp!

„Na, te zaj, most rajtakaplak...”, s az idős úr az ablak felé vette az irányt. Bár nem értette mit is mond, valahogy az övéihez hasonló kíváncsi merészséget látta az ember szemében. Amolyan játékos sompolygást, hogy meglepje a zajt. Meglepje őt, a hollót.

Az ablak kinyílt ő pedig megérezte a meleget. Azonnal beljebb repült. Minél távolabb az ablaktól. Az ajtó fura, emberi fejjé formált kődarabjára. Az emberek szerettek ilyeneket kőből, meg fából készíteni. Néha látott ilyenekből holló formájút is.

Az öreg úr beszélt hozzá. Kicsit komolyabban, fura dallamos beszédben, de továbbra is azzal a kellemetlen morgó hangon. Nem volt olyan csicsergő, mint a régi barátjáé, de úgy érezte be kell mutatkoznia, és egyúttal nem lenne rossz az sem, ha kapna valami ételt is. Visszaemlékezett kis barátjára és arra, milyen hangot használt, amit a gyerek megértett és amolyan elfogadott neveként használták mindketten. A holló is, és a gyerek is. Ezeket a fura hangokat biztos érteni fogja ez az öreg úr.

Az értelem kiült az arcára, de mellé a félelem is. Újra hallatta a hangját, a holló pedig megértette, hozzá beszélnek. A dallamosság ezúttal a kíváncsiság emelkedő hangjai közt a félelem és a kérés reszketéseit is meghallotta. Akkor hát mindketten keresnek valamit. Ez egy jó kiindulópont így újra használta azt a szót, amit a barátjától hallott.

Ezúttal viszont csak ellenségeskedést és ordítást kapott vissza. Az öreg az ablak felé mutatott. Megértette, hogy el akarja küldeni őt. Természetesen ez megrémítette. Felborzolta tollait, összehúzta magát. Nem akart kirepülni. Nem jó kint. Az ordító hangokban már nem volt kíváncsiság. Hidegség volt, de maradt a félelem is. Ugyanattól, amitől ő is rettegett: a végleges kihűléstől. Talán azért is van egyedül az öreg úr, mert már mindenki végleg kihűlt körülötte. Meg akarta nyugtatni, hogy ő is fél a hidegtől. Attól, hogy kihűl végleg és elmúlik. Nincs tovább repülés, nincs tovább éneklés. Hogy közös nevezőre jussanak, újra kimondta a tanult szót.

Az öreg úr végül visszaroskadt a székébe. Nem beszélt többet, lassacskán elveszett a szín az arcából. A hollóhoz intézett rémült szavaiban végül meghallotta azt a madár meghallotta a szót, amit kis barátjától tanult, és amit ő is hajtogatott, hátha megértik a szándékát.

Az ajtó homlokzatáról az öregúr ölébe röppent. Most már értik egymást. Amíg az öregúr alszik ő addig fel nem röppen. És csak az egyetlen szót ismételgette, amit embertől tanult és így más ember is megért.

Sohamár...