A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
05o kover int hr 3781 colorjpg a

Kövér László: „van egy bizonyos határ, amit – az önsorsrontás veszélyét elkerülendő – nem szabad átlépni” 2022. júl. 18.

Az ukrajnai háború kitörését követő események azt idézik fel, mintha az elmeosztályok nyitott kapuin át az ápoltak betódultak volna az európai döntéshozatalba – állítja Kövér László, aki szerint Közép-Európában legalább nem tetézzük azzal a bajokat, hogy ellenségeket keresünk ott, ahol nincsenek. A magyar házelnököt az Esterházy Közéleti Tábor pódiumbeszélgetése előtt kérdeztük. A Magyar7 hetilap 28. számában megjelent interjút szemlézzük.

Látom, felvette a megszokott mellényt. Ez már mintha védjegyévé vált volna, hiszen rendszeresen mellényben érkezik a különféle ifjúsági táborokba. Van ennek valamilyen különleges oka is?

(Nevet…) Igen, azt hiszem, jó néven veszik, hogy nem öltönyben, nyakkendőben jelenik meg az ember. Nekem is jobban esik, főleg ilyen nyári melegben. Ezt a mellényt kifejezetten ilyen szabadidős programokra szoktam használni.

Erre is kell adni, hogy a fiatal táborlakók ne érezzék magukat kötöttnek?

Biztosan hozzásegít ahhoz, hogy kötetlenebbül tudjunk beszélni. Az öltöny számomra hivatali munkaruha is.

Pedig a témák súlyosak: nemzetpolitika, háború, a felvidéki magyar közösség jövője… Tizenkét évvel ezelőtt egy nemzetpolitikai fordulat következett be, ez idő alatt folyt egy építkezés, de mindig kell újat is mutatni. Most merrefelé mehet a nemzetpolitika? Pláne, hogy a szomszédságunkban háború dúl, és ezáltal egy nagy magyar közösség van veszélyben.

Valóban, fél évvel ezelőtt más választ adtam volna erre a kérdésre, de most az óvatosságnak van itt az ideje. Nem nagy tettekre van szükség, hanem az eddigi eredmények megőrzésére, a megszerzett pozíciók megtartására, a közösségek megerősítésére. Leginkább arra, hogy megpróbáljunk kitartani, amíg a viharfelhők elvonulnak a fejünk felől. A Kárpát-medencei közösségeink közül a kárpátaljaiak anyagi értelemben mindig is a legrosszabb helyzetben voltak, de hosszú időn keresztül, talán a számarányuk miatt, a többségi nemzet békén hagyta őket, jogaiban nem korlátozta, egészen 2017-ig. Akkor történt valami, amire senki nem számított, legkevésbé az ott élő magyarok.

Jött egy olyan kormányzat, amelyik úgy gondolta, hogy az ukrán nemzetépítést a területén élő nemzeti kisebbségek rovására kell megvalósítania.

Megjegyzem, ez még az oroszokkal szemben is elfogadhatatlan, de különösen méltánytalan azokkal a nemzeti közösségekkel szemben, amelyeknek az égegyadta világon semmi felelőssége nincs abban, hogy Oroszország és Ukrajna között egy régóta húzódó konfliktus van – legyen szó a bolgárokról, lengyelekről, románokról vagy nem utolsósorban a magyarokról. Most ez a magyar közösség a legmélyebb egzisztenciális válsággal néz szembe, nemcsak úgy, mint eddig, hogy lesz-e megélhetése, boldogulási lehetősége a szülőföldjén, hanem úgy is, hogy a fiatalok vajon vissza mernek-e menni? Vajon nem települnek-e be tömegesen ukránok, akik persze nyilván nem jókedvükből tennék ezt, hanem kényszerből, az ország keleti részein dúló háború elől menekülve? Kárpátalján felfordulás, káosz van, ami így is marad a háború végéig, de még valószínűleg utána is, hosszú időn keresztül. Vagyis most minden magyar közösségnek arra kell koncentrálnia, hogyan tudna segíteni a kárpátaljai magyarok megmaradásában.

Az imént úgy fogalmazott, a jelen helyzetben óvatosságra van szükség. Lát olyan jeleket, amelyek óvatos bizakodásra adnak okot?

Egyelőre nemigen, inkább az ellenkezőjére. Ha az ember körülnéz – elnézést a szabadabb megfogalmazásért, de mégis egy nyári táborban vagyunk –, mintha az elmeosztályok ajtajait valaki nyitva felejtette volna, és az ápoltak betódultak volna Európa döntéshozó pozícióiba. Csak nézzük, mi zajlik. Maga a háború is egy abszurditás. Nem is szabad felmenteni az oroszokat, Putyin elnököt, mert mégiscsak az első ágyúlövést ők adták le. De amerikai elemzők is megírják, hogy ezért a háborúért Amerika szintén felelősséget visel, hiszen pontosan lehetett tudni, hogy Ukrajna NATO-ba csalogatásával az oroszok legelemibb biztonsági érdekei sérülnek. Látjuk azt, hogy az Európai Unió és a tagállamok vezetőinek jelentős része mintha vak lenne és süket, ezért nem érzékelik, mi Európa érdeke ebben a háborúban. Emiatt olyan politikát folytatnak, amivel hatványozottan nagyobb kárt okoznak az európai gazdaságnak, mint az oroszoknak, akiket a szankciókkal térdre akartak kényszeríteni
A zöld idióták pedig úgy gondolják, eljött a megfelelő pillanat, hogy Európát végre lekapcsolják az orosz gázról, és akkor nem a klímasemlegességre, hanem a háborúra lehet hivatkozni – miközben mindenki látja, hogy nincsenek alternatív energiaforrások. Az Európai Parlament nemrég szavazott arról, hogy a gázt és az atomenergiát ne tekintsék fenntartható energiaforrásnak. Ennek komoly pénzügyi, gazdasági vonatkozásai lettek volna, ha a baloldal győz a szavazáson. Ha óvatos optimizmusra okot adó elemeket keresünk, akkor talán itt van egy halvány reménysugár, hogy az Európai Parlament többsége nem volt hajlandó ezt a baloldali őrületet támogatni. S arról még nem is beszéltünk, hogy miközben a háború, az energiaválság köti le a figyelmünket, százezrével tódulnak Európa felé a migránsok, akiket továbbra is úgy csalogatnak ide, mintha mi sem történt volna. Pedig még közel sem vagyunk a krízis végén, az élelmiszerválság, ami szintén a háború következménye, még előttünk van.


Ha valóban éhínség tör ki Afrika vagy Ázsia jelentős területein, akkor menthetetlenül egy migrációs apokalipszis fog bekövetkezni itt Európában. Tartok tőle, ezzel az európai politikai vezetéssel más, mint katasztrófa nem lehet a történet vége.

Optimizmusra az sem ad okot, hogy a háború minden jel szerint elhúzódik. Milyen mozgástere marad ebben a helyzetben a magyar nemzetpolitikának?

Szűk mozgástere marad. Egy járulékos probléma – ami részben összefügg az ukrajnai háborúval, különös tekintettel a lengyelek érzékenységére, de részben már azt megelőzően a cseh és a szlovák választásokat követően is megfigyelhető volt –, hogy a visegrádi együttműködés elkezdett lazulni. Azokat a kormányokat, amelyek érdekeltek voltak ebben, függetlenül attól, milyen pártcsaládhoz tartozott a miniszterelnök, leváltották. Ráadásul mindkét országban olyan koalíciók alakultak, melyekben a külügyek irányítását – érdekes módon – azok a liberálisok kapták, akik finoman fogalmazva sem nagy barátai a visegrádi együttműködésnek, mert valójában a brüsszeli föderalista politika szekerét tolják. Vagyis nehezíti a helyzetünket, hogy nincs egy erős közép-európai érdekérvényesítés. Ez is hozzájárul, hogy gyakorlatilag Magyarország most nincs abban a helyzetben, hogy a nemzetpolitikai kérdéseket az európai uniós színtéren komolyan asztalra tegye. Persze vannak apróbb eredmények, de már annak is örülünk, hogy az országok egy részében nem romlik a helyzet. Hála Istennek, Szerbiával a háború okozta válság miatt még erősödött is az együttműködésünk, s ennek az ottani magyarok is haszonélvezői.

Hogyan látja a magyar–szlovák viszonyt? Magyarországon újraválasztották a régi-új kormányt, Szlovákiában pedig egy fogcsikorgatva működő, tetteiben nehezen értelmezhető koalíció van hatalmon.

Nem látok semmilyen feszültséget a magyar–szlovák viszonyban, leginkább gondolom azért, mert mindenkinek megvan a maga baja, és a sebeit nyalogatja Pozsonyban éppúgy, mint mi Budapesten. Legalább nekünk annyiban nem ment el az eszünk itt Közép-Európában, ha bajunk van, akkor azt nem akarjuk még tetézni azzal, hogy ott is keresünk ellenséget, ahol nincs. Hajlam azért van erre, Szlovákiában is, és talán még Magyarországon sem gondolkodik mindenki úgy, ahogy a kormány. Ezzel együtt úgy látom, noha a V4-es együttműködés lehetne szorosabb, s ennek a kétoldalú viszonyra is jótékony hatása lenne, a kapcsolatok Szlovákiával kiegyensúlyozottak. Pozsony mégiscsak a legfontosabb gazdasági partnereink egyike, a szomszédaink közül Szlovákiával bonyolítjuk le a legnagyobb kereskedelmi forgalmat – vagyis egymásra vagyunk utalva. E tekintetben a józanságot sikerült megőrizni, s már ez is eredmény.

Eközben a felvidéki magyar politikában is új helyzet van, tavaly októberben megalakult a Szövetség. Milyennek látja az egységes magyar párt esélyeit, lehetőségeit?

Azt gondolom, mindenképpen magyar politikai érdekképviseletről kell beszélni. Ha a Szövetségben valakik azt gondolják, hogy majd valaki mások fognak erre a pártra szavazni, mint a felvidéki magyarok, akkor azok hatalmasat tévednek. Másodsorban úgy gondolom, ha már elhatározták a partnerek, hogy a parlamenti képviselet érdekében összeadják az erejüket, akkor a lojalitás minimumáról soha ne feledkezzenek el.

Lehet különböző platformokat szervezni, lehet eltérő véleményeket megfogalmazni, de van egy bizonyos határ, amit – az önsorsrontás veszélyét elkerülendő – nem szabad átlépni.

Azt kell tapasztalnia a választóknak – mert csak ilyen pártokra hajlandók szavazni –, hogy ez egy, a különbözőségekben is összetartó erő, amely az ő képviseletükre szerveződik. Harmadrészt az se baj, sőt ez az igazi nagy művészet, hogy miközben magyar nemzeti érdekeket kell képviselnie, a magyar pártnak válaszokat kell adnia olyan kérdésekre, amelyek Szlovákiában mindenkit érintenek. Ilyen ügy az infláció, az orosz–ukrán háborúhoz való hozzáállás, mint ahogy az is, kell-e gáz- és olajembargót bevezetni az Európai Unióban, vagy éppen Szlovákia maradjon-e szuverén állam, vagy az unió egyik tartománya legyen. A Szövetségnek úgy kell állást foglalnia, hogy azt a szlovákok is meghallják, nekik is tetszen, még ha nem is fognak emiatt nagy számban a magyar pártra szavazni.

Tavaly nyári somorjai útja után a szlovák külügyminisztérium nehezményezte ott elmondott beszédét. Mire számít most, hiszen vélhetően ezúttal is odafigyelnek a szavaira?

Megtiszteltetésnek veszem.

Kövér László jogász, politikus, a Fidesz alapító tagja. Az általános és a középiskolát szülővárosában, Pápán végezte el, 1978-ban érettségizett a pápai Türr István Gimnázium és Kollégiumban, majd 1986-ban szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Egyike volt 1988-ban a Fidesz harminchét alapító tagjának, az egyes számú tagkönyv birtokosa. Vitavezető volt 1988. március 30-án a Bibó István Szakkollégiumban a Fidesz megalakítását eldöntő tanácskozáson. Részt vett az Ellenzéki, illetve a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon. 1990-től országgyűlési képviselő, 2010-től az Országgyűlés elnöke. Nős, három gyermek apja.

nyitókép: MH/Hegedüs Róbert
Ma7.sk/Kolek Zsolt