ZSÍR

Králik Robi: A harangszó nyelve (kisnovella) 2025. márc. 27.

A fiataloknak írtam ezt a rövid történetet. (Műfajilag talán kisnovellának nevezhető.)

Arról szól, hogy miért fontos megőrizni a magyar anyanyelvünket, miért fontos magyar iskolát választani a gyermekeinknek, nekik miért fontos magyar párt választaniuk, és főleg, hogy miért érdemes magyar életet élni, magyarnak maradni az egyre fojtogatóbb asszimilációs nyomás ellenére is.

A harangszó nyelve

A felvidéki falucska harangja minden délben ugyanúgy kondult, ahogyan évtizedek, sőt évszázadok óta. A hangja végigsimított a völgyön, a cserepes háztetőkön, a málladozó vakolatú, hagyományos építésű vályogházak falán és a temetőben pihenő ősök csendjén.

Egy ideje azonban fals, zavaró hangok is vegyültek az ősi dallamba. A déli harangszó utáni bársonyos csendbe egy idegen nyelvű hang hasított bele élesen: „Ľudia poďte, kupujte, predávam všetko veľmi lacno!“ – kiabálta bele az idegenből jött szlovák kofa a kézi hangosbemondójába a falu közepén felállított, javarészt haszontalan csecsebecséket, gagyi műanyag játékokat és olcsó, silány minőségű kínai lábbelit meg ruházatot kínálva a falubelieknek eladásra – „lacno“.

Fel is bolydult gyorsan az utca, mint a megzavart méhkas. Sokan kitódultak a portájukról, hogy szemügyre vegyék az árust és a portékáját, és valamit, esetleg, vásároljanak is tőle maguknak, meg főleg valami ajándékot az unokáknak, ha majd az ünnepekre ellátogatnak hozzájuk a közeli járásszékhelyről. A helyiek közül sokan már szlovákul faggatták az árust, hogy mi mennyibe kerül, és próbáltak, nem túl ügyesen, alkudozni vele az árról.

Anna néni, a falu egyik korosabb lakója, a tornácán ült, és csendben figyelte a hallótávolságban zajló eseményeket. A botjára támaszkodva, ráncos kezével a szék karfáját szorongatta. Emlékezett még azokra az időkre, amikor a falu egésze magyarul élt, magyarul imádkozott, magyarul énekelt. De az utóbbi évtizedekben valami megváltozott. A fiatalok közül sokan már szlovák iskolában tanultak, a hivatalokban szlovákul kellett ügyet intézni, és a családok nappalijában díszelgő lapostévékből is egyre kevesebb magyar szó hallatszott. A falu lassan csúszott bele egy új világba, ahol a magyar nyelv mintha csak egy régi emlék lett volna, amit a nagyszülők meséiben őriznek.

Anna néni unokája, Marika, éppen aznap érkezett haza Pozsonyból, ahol egyetemre járt. A lány a nagyszülői parasztház elé érve (ahol a nagymamájával élt, amióta a szülei Ausztriába költöztek a könnyebb boldogulás reményében) szlovákul köszönt a szomszédnak, aki a ház előtti kiskertben kapálgatott: „Dobrý deň, pán sused!“ – csivitelte fennhangon. A szomszéd felnézett, és egykedvűen, illendőségből szlovákul válaszolt a köszönésre: „Dobrý!“

A divatosan kiöltözött, magabiztosnak tűnő, nyúlánk, piszkosszőke ifjú hölgy belépett a nyikorgó vaskapun az udvarba, megcirógatta a fal tövében sütkérező, unottan doromboló cirmost, majd gyakorlott mozdulattal benyitott a verandára. „Nagymama, hazaértem! Hoztam neked egy jó könyvet ajándékba!“ – kiáltotta vidáman, és egy szlovák nyelvű regényt tett le a konyhaasztalra. Anna néni az asztalnál ülve, csillogó szemmel, széles mosollyal és csábítóan illatozó, friss kelt kaláccsal fogadta az egyszem unokát. Azonban, amikor rápillantott a könyv borítójára és elolvasta a címet, már nem mosolygott. Az idős özvegyasszony lassan felemelte a tekintetét, és halkan, de határozott hangon megszólalt: „Marika, tudod, mit mondott mindig a nagyapád? Azt, hogy a nyelvünk a lelkünk. Ha elveszítjük a magyar szót, elveszítjük önmagunkat is.“

Marika zavartan nézett rá. „De nagymama, ma már más időket élünk. A szlovák nyelvvel könnyebb boldogulni, munkát találni, érvényesülni. Nem tehetünk úgy, mintha a világ nem változott volna meg.“

Anna néni bólintott, de a szeme szomorúan csillogott. „Igazad van, kislányom, a világ változik. De ha mi is megváltozunk, ha elfelejtjük, kik vagyunk, akkor mi marad belőlünk? Egy falu, ahol a harang még magyarul kondul, de az emberek már nem értik a dallamát?“ Felállt, és a kredenchez lépett. Egy régi, sárgult füzetet vett elő, amit még az ő nagyanyja írt tele magyar népdalokkal, imákkal, tanulságos történetekkel, és a nagyapja csodálatosan élethű, színes rajzai díszítettek, megörökítve a falusi élet mindennapjait. „Ezt neked adom, Marika. Nem kérem, hogy ne tanulj szlovákul, de azt kérem, hogy ezt a füzetet olvasgasd, énekeld a benne lévő dalokat, és majd tanítsd meg őket a gyermekeidnek is. Mert ha a nyelvünk elhallgat, a szívünk is elnémul.“

Marika kezébe vette a füzetet, belelapozott, és a szíve kicsit hevesebben kezdett verni. Valami legbelül megmozdult benne. Azokban a sorokban, amelyeket az ősei írtak, azokban a gyönyörű rajzokban ott dobbant a falu szíve, ott élt a múlt, és ott rejtőzött a jövő is.

Másnap, amikor a harang újra megszólalt, Marika a tornácon állt, és magyarul köszönt a szomszédnak. A szomszéd elmosolyodott, és kedélyesen, magyarul válaszolt.

A lány felnézett az égre, és egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha a kósza bárányfelhők egy mosolygós arcot formálnának, és az átszűrődő napsugarak is mintha picit melegebben simogatnák az arcát.