L. Simon László: A legtöbben láthatólag buborékban éltek a Fideszben 2026. máj. 16.

Magyar Péter öles léptekkel igyekszik elfoglalni azt a centrális erőteret, amelyet Orbán kijelölt.

Éppen egy esztendeje mondtam egy könyvbemutatón a Terror Házában, hogy „a 2026-os választás előtt óvatosan kell véglegesnek tűnő megállapításokat tenni, mert az előttünk álló kampánynak az lesz a tétje, hogy meg akarják-e akadályozni a választópolgárok a korszakká válást. Vagy másképpen szólva: a jelenlegi kormányt megdönteni igyekvők akarva-akaratlanul azon is dolgoznak, hogy Orbán Viktor országlásának két évtizede negatív időszakként rögzüljön kollektív emlékezetünkben. A közös emlékezet kulcskérdés, ezért a 2026-os választásnak az is a tétje, hogy a polgári oldal támogatói és meghatározó szereplői elhalasztott történelmi lehetőségként vagy egy rendszer korszakká való kikristályosodásának szakaszaként fognak a mögöttünk hagyott időszakra hivatkozni”.

A legtöbben láthatólag buborékban éltek a Fideszben.

Amikor ezeket egy éve kimondtam, a hallgatóság viszonylag reálisan gondolkodó tagjai túlzott aggodalomnak vélték a meglátásaimat, de a legtöbben szimplán lehülyéztek, sőt volt, aki le is árulózott. Mégis hogyan merem én megkérdőjelezni a már korszakká jegecesedett ciklusok értékét vagy egyáltalán azt, hogy 2026 után folytatódhat az orbáni országépítés? S lám, a népszavazással felérő választási eredmény nem pusztán egy hagyományos kormányváltást hozott, hanem még annál is többet, mint amit az első Orbán-kormány felállásakor kommunikált a Fidesz, azaz már szó sincs arról, hogy „kevesebb, mint rendszerváltás, több, mint kormányváltás”. Egyértelműen rendszerváltásról beszél az új kormánypárt és annak elnöke,

aki öles léptekkel igyekszik elfoglalni azt a centrális erőteret, amelyet Orbán Viktor kijelölt,

de szép lassan el is hagyott, illetve amely mögül kiment a mindig elővehető és démonizálható Gyurcsány Ferenc. Hiába van igaza sokaknak abban, hogy közjogi értelemben nincs rendszerváltás, Magyar Péter tökéletesen megtanulta Orbán Viktortól a szimbólumok használatának, illetve a nyelv uralásának jelentőségét.

Ma ott tartunk, hogy minden, ami az előző tizenhat évben történt, rossz volt.

Cser-Palkovics András szerint „sikerült elérni, hogy az emberek minél inkább dühösek legyenek a leköszönő kormányra, s ez kialakított egy olyan érzelmi attitűdöt, ami mindent felülír”. Aminek jegyében úgy lehet tenni, mintha semmi nem történt volna, vagy ha történt is, azt semmissé teszi a maffia- kormányzás narratívája. Ezért nevezi az új miniszterelnök a Karmelitát a gyűlöletpolitika, a lopás és a megosztás szimbólumának. Ezért nincs itt az ideje az előző ciklusok reális értékelésének,

ezért mosódnak össze a tisztességes munkát végzők a valódi gazemberekkel (mert voltak ilyenek is).

Annyi fölösleges konfliktust, annyi érdeksérelmet okozott az orbáni politika, oly sok esetben toltak le szakmai közösségek torkán értelmetlen koncepciókat, hogy még az előző korszak meghatározó alakjai is örülnek több frissen bejelentett dolognak. Én a múzeumügy szerelmeseként megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy marad a régi helyén a HM Hadtörténeti Múzeum és Intézet, s remélem, a közlekedési és a természettudományi sem fog Debrecenbe költözni (bírálóimnak jelzem, nem most okosodtam meg: visszakereshető, az elmúlt években ugyanezt képviseltem a nyilvánosságban is, ahogyan az Iparművészeti Múzeum felújításának elmaradását is számtalanszor szóvá tettem).

S remélem, a Demeter Szilárd és Lázár János által elkótyavetyélt mélygarázst is visszakapja a Nemzeti Múzeum, amihez a katolikus egyház partnersége is szükséges.

Tudom, ez összefügg a Pázmány Campus fejlesztésével, amit szintén újra kellene gondolni.

Orbán Viktor személyes tragédiája lenne az, ha példátlanul hosszú országlása nem egy sikeres korszakként kerülne be a történelemkönyvekbe. Ennek a megfordítása ma legalább olyan nehéz feladatnak tűnik, mint felülről vezérelve alulról megújulni. Az első lépés az emberekben lévő harag megértése kellene hogy legyen, de ehhez őszinte, szorongásmentes vitákra, mások véleményének a meghallgatására és néha csendes elvonulásra, elmélkedésre van szükség.

Forrás: L. Simon László / Mandiner