LIBERNYÁKULUM

Legyen sztrájk és univerzális balhé! 2025. szept. 22.

Sztrájkba hívja hadait a szlovák ellenzék önjelölt, ám süllyedő zászlóshajója, az SaS. A dolog pikantériája, hogy ez a zászlóshajó maga tehet arról, ami miatt az utcára akarja csődíteni az embereket. 

Szó ne érje a ház elejét, köztudottan óvatossággal kezelem Robert Fico és mindenkor bűntársai szövetségesei ténykedését, az elmúlt húsz évben nem sok jót köszönhettünk az áldásos tevékenységüknek, többnyire ínséges évek voltak, amikor virágzott a cocijáldemokráció az országban, a felkorbácsolt nacionalista indulatok burjánzásáról meg kár is beszélni. Igen, Fico volt az, aki rehabilitálta és visszahozta a kilencvenes évek rémeit, Vladimír Mečiart és Ján Slotát is – ezt se felejtsük már el neki! Szalonképesnek véletlenül sem volt nevezhető Fico kormányzása a múltban, és valljuk be ma sem épp az ő arcképe villan fel előttünk, amikor mintapolitikusról kell beszélni. 

Itthon előadja a honvédő partizán dörgedelmes vergődései című melodrámát, ám amikor legény lehetne a gáton, lapít, mint a tehénlepény a réten.

Röviden: nem kedvelem Ficot és még csak véletlenül sem bízom benne.

Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy rengeteg ballépése mellett jelenleg a kisebbik rosszként még mindig Fico a béke letéteményese az országban. A miniszterelnök korábban a Mečiar-nagyik erejére támaszkodva olcsó gesztusokkal építette ki a szavazóbázisát, később pedig jól irányzott retorikai atombombákkal tudta magát a hatalomban tartani. Ha veszített is a választáson, elég volt csak hátradőlnie a székében, és mire meghült a kávéja, a jobboldali/liberális kormányok sikeresen meg is buktatták magukat – lásd Iveta Radičová dicstelen bukását, majd a Matovič Cirkusz minden mindegy alapon működő őrületét. A káosz éveit követő visszarendeződés során jöhetett az osztozkodás, lekenyerezte, akit csak tudott, hiszen a populista szólamok önmagukban nem sok szart érnek, ha közben korog az emberek gyomra, és 

a nyugodt, kiszámítható politizálás kimondottan sok ember számára volt elfogadható az ellenzéknél tapasztalt elmebajjal szemben.

Legutóbb, amikor elveszítette a hatalmat, remegett a lába és a hangja, a Kuciak-gyilkosság szálai a haveri köréig értek, és egy nálunk fejlettebb demokráciában ez a politikai karrierje végét jelentette volna. De a népharaggal nem mert szembenézni, lemondott a miniszterelnöki tisztségből, jött is a fordulat, amit Szlovákia rövid, ám dicstelen történetének legalkalmatlanabb miniszterelnökének, Igor Matovičnak a regnálása tett felejtehetetlenné. Persze itt is csak hátra kellett dőlnie Ficonak, seperc alatt omlott össze az egész a minszterelnöki álmokat dédelgető és csúnyán pofára eső Richard Sulík hathatós közreműködése által.

Aztán mit ad Isten, Fico visszatért, ezzel az emberek is az utcára. Szinte hetente találnak valami okot, ami miatt cirkuszolhatnak. Szinte annyira szánalmasak már, mint a Budapest utcáin kínlódó szerencsétlen ellenzéki politikusok, akinek ki kellett szervezniük az ellenzékiséget a celebeknek. Bár – tegyük hozzá – Szlovákia még nem termelte ki a maga színészóriásait, akik miniszteri székekről álmodoznak, de ami késik, nem múlik. 

És ezen a ponton térünk rá a meghirdetett sztrájkra, akarom mondani szrtájkra (ha még emlékszik a kedves olvasó a végtelenül ostoba Kunhalmi Ágnes és nőtársai balfaszkodására). 

Ideje kimondanunk, hogy – bármennyire is rühellem a miniszterelnököt – Robert Ficot nem más szabadította rá Szlovákiára, mint Richard Sulík, Igor Matovič, Jaroslav Naď, Rastislav Káčer, Ódor Ľudovít és a többi szerencsétlen, akik kormányzás helyett ócska cicaharcokkal voltak elfoglalva, amivel eljátszották a saját hitelüket, nem mellesleg minket is olyan hitelbe vertek a népet megvenni kívánó költekezéseikkel, aminek most mind együtt isszuk a levét. 

Talán ellenük kellene most kivonulni az utcára. Mert nekik köszönhetjük Ficot, nekik köszönhetjük ezt a Ficot. 

És hiába veszíti majd el vélhetően a következő választást, előbb-utóbb ismét győztesként ünnepelhet, mert az ellenfelei a saját cicaharcaikkal csak az ismételt visszatérésének ágyaznak meg.

Addig meg lehet tüncikézni, de ezt a mesét már ismerjük. Aztán meg már bármi jöhet.