LESZ, LESZ, LESZ

Losonc 38-as visszatérés emlékére 2026. nov. 10.

A versailles-i Nagy-Trianon-palotában 1920. június 4-én aláírt békeszerződés történelmünk egyik legnagyobb sorstragédiája. Az évszázadokon át fennálló régi Magyarország mindössze néhány tollvonással elvesztette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, miközben több mint hárommillió magyar került kisebbségi sorba, az újonnan meghúzott határvonalakon túlra.

Az első világháborút lezáró párizsi békekonferencia végzetes döntése a történelmi Nógrád vármegyét is súlyosan megcsonkította. 1910-ben a vármegye területe 4128 négyzetkilométer volt, melyen 261 ezer 517 ember élt. 1920-ra a területe 2379 négyzetkilométerre, lakossága pedig 177 ezerre csökkent. Hét járása közül csak a Nógrádi és a Sziráki maradt érintetlenül, de a veszteség akár nagyobb is lehetett volna, mert egyes mohó csehszlovák politikus tervei között a magyar–csehszlovák államhatár Vácnál, valamint a Mátra, a Bükk és a Tokaji-hegység déli szegélyénél húzódott, amit azonban a békekongresszuson döntő helyzetben lévő nagyhatalmak nem támogattak.

Gazdasági téren a békediktátum egyik legfőbb negatívuma az volt, hogy évszázadok alatt szervesen kialakult piackörzeteket, gazdasági ökoszisztémát szakított szét. Nógrádnak 1920 előtt három gazdasági központja volt: Losonc – a vármegye akkori egyetlen rendezett tanácsú városa – környékén fejlett háziipar épült ki. Balassagyarmat vonzáskörzetének jó minőségű földjei a mezőgazdaságnak kedveztek, míg Salgótarjánban és övezetében a nagyipar volt meghatározó.

Trianonban Losoncot Csehszlovákiának ítélték, az új határvonalak elvágták a Balassagyarmat és Salgótarján közötti vasúti összeköttetést, a felvidéki vasérclelőhelyek és szénbányák elcsatolása pedig megnehezítette az olyan kiemelkedő, nagy létszámú munkaerőt foglalkoztató iparvállalatok helyzetét, mint a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., vagy éppen a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. A gazdasági kapcsolatok mellett sok esetben személyi-családi viszonyok megszakadását is jelentették az új határsorompók, melyek következtében számosan az eredeti lakóhelyük elhagyására kényszerültek, csehszlovák fennhatóság alól az anyaországba menekülve.

Nógrádban azonban nem mindenki törődött bele előbb az idegen megszállásba, utóbb az ország feldarabolásába. 1919. január 29-én a hazáért történő önfeláldozás fényes példáját adva önszerveződő ellenállás keretében balassagyarmati vasutasok és polgárok a közelben állomásozó katonasággal karöltve kiűzték a vármegye akkori székhelyéről a csehszlovákokat.

A város stratégiai jelentőségét az adta, hogy fontos vasúti csomópont volt, ahonnan el lehetett érni a nógrádi szénmedencét a salgótarjáni bányákkal. S mivel akkoriban a „fekete gyémánt” nemcsak elengedhetetlen tüzelő- és fűtőanyag volt, hanem azzal működtek a vonatok, a villamosok, de még az áramfejlesztők is, kulcskérdés volt, hogy ki ellenőrzi azt a szénbázist. Balassagyarmat lakóinak és védőinek bátorságát az Országgyűlés 2005-ben örök emlékezetül törvénybe foglalta, és a településnek a Legbátrabb város (Civitas Fortissima) kitüntető címet adományozta.

Ami Balassagyarmat esetében a vasút volt, az Somoskő és Somoskőújfalu viszonyában a bazalt. A történelmi Magyarország legnagyobb bazaltkő bányakinccsel rendelkező vidékének a nógrád–gömöri bazaltterület számított, melynek négyötödét északi szomszédunknak ítélték 1920-ban. A bazalt pedig az útépítéseknél például nélkülözhetetlen alapanyag volt még a 20. század első felében is Magyarországon. A két falu is Csehszlovákiához került, ám 1923–24 folyamán, a helyben birtokokkal rendelkező neves budapesti fül-orr-gégész professzor, Krepuska Géza kezdeményezésére a magyar államnak sikerült elérnie, hogy a Népszövetség felülvizsgálja a határvonalat, és a két teljesen magyarlakta község visszatérhessen hazánkhoz (miközben Somoskő vára csehszlovák területen maradt). 2017-ben az Országgyűlés Somoskőt és Somoskőújfalut a Hazatért falu (Pagi ad Patriam reversi) megtisztelő címmel tüntette ki.

A két település 1924 februárjában nem Nógrád, hanem Nógrád-Hont „közigazgatásilag egyelőre egyesített” vármegyéhez került vissza, miután 1923-ban összevonták a trianoni diktátummal megcsonkított két vármegyét. A következő évek területi rendezései nyomán 1928-ban lett a vármegye része Zabar község, illetve Tajti falu határának 1920-ban magyar fennhatóság alatt maradt darabja.

1938. november 2-án, az első bécsi döntés keretében hazánk visszakapta a Felvidék déli sávját. Ekkor, ha teljes egészében nem is, de hozzávetőlegesen a magyar–szlovák nyelvhatárig az egykori Nógrád vármegye községei is „hazatértek”. Losoncra fényes ünnepség közepette november 10-én vonultak be a magyar bakák, a későbbi honvédelmi miniszter, nagybaconi Nagy Vilmos altábornagy vezetésével.

A visszacsatolt országrész közigazgatásáról 1938 decemberében született rendelet értelmében Nógrád-Hont vármegye megszűnt, helyette Balassagyarmat központtal Nógrád, míg Léva székhellyel Bars és Hont „közigazgatásilag egyelőre egyesített” vármegyék jöttek létre. 

Az 1920 óta folyton változó határok viszont ezúttal sem bizonyultak tartósnak, mivel azáltal, hogy 1945-ben hazánk a vesztesek oldalán került ki a második világháborúból, elvesztek az 1938–41 közötti revíziós sikerek eredményei is.

A világégés után elfogadott területrendezési előírások során Nógrád, valamint Bars és Hont vármegyék Magyarországnál maradt részeit Nógrád-Hont vármegye néven újfent egyesítették, végül az 1950-es megyerendezés alkalmával a nevét Nógrád megyére változtatták, székhelye pedig Balassagyarmat helyett Salgótarján lett. A területe onnantól fogva változatlanul 2544 négyzetkilométer.

Nógrád megye a viharos magyar 20. század sarokkövét jelképező trianoni békediktátum következményeit a két és fél évtizeden át mozgó határok, továbbá az azok nyomában járó családi vagy éppen gazdasági kapcsolatok szétszakíttatása miatt keményen megszenvedte. Napjainkra azonban a határok légiessé válása lehetőséget teremthet a szétszóródott magyarság nemzeti identitásának megerősítésére, gyógyírt nyújtva a trianoni sebre, múltunk egy fejezetét lezárva, a sikeres jövő lehetőségét megalapozva.

Dr. Gali Máté

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa