ZSÍR

Lőttek a nyári vakációnak? A légitársaságok néhány héten belül kifogyhatnak a kerozinból 2026. máj. 7.

Amerikában és Ázsiában innovációkba fektetnek be, Európában meg szabályokat írnak hozzá – szól a közszájon forgó, velős ítélet. A minap hozta ki az Eurostat a friss európai GDP-rangsort, ami igen kellemetlen volt; annak pláne, aki a végére került, de még az ezüstérmes Magyarországnak is. A „szárnyalás” ugyanis 0,8 százalékos növekményt jelentett, ez ebben a mezőnyben most kiemelkedőnek számít –

azonban az európai gazdaság nem egyéni sport.

A kontinens a saját bőrén érezheti: hiába tekint magára a világ egyik leggazdagabb, legcivilizáltabb térségeként, adósságot, lemaradást és mindkettő továbbélését garantáló versenyképtelenséget halmoz fel. Erről most éppen a The Wall Street Journal értekezett némi amerikaias kárörömmel, megjegyezve: az Egyesült Államokban az egy főre jutó bruttó hazai össztermék immár a nagy európai gazdaságok másfélszeresére nőtt;

és jó kérdés, mikor jön el az a pont, amikor Európa rádöbben, valójában már ő a szegény rokon, aki ráadásul többé-kevésbé maga tehet arról, hogy idáig jutott.

Mint a szerző, Joseph C. Sternberg írja – megint csak amerikai értetlenséggel –, az európai államok jóléti rendszere puha párnát terít az emberek alá, így még nem érzékelik, milyen kemény földön koppannak majd.

Persze ezek a strukturális problémák nem új keletűek: két éve az Európai Unióban a Mario Draghi volt olasz kormányfő által asztalra rakott versenyképességi csomag még valamiféle közös minimumként jelenhetett meg. Még akkor is, ha Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök vagy éppen Roberta Metsola európai parlamenti elnök mellett

a közellenséggé váló Orbán Viktor is méltatta és sürgette a gyakorlatba ültetését.

Konfliktuspontok persze akadtak: a baloldal kevesellte, a jobboldal sokallta a zöldfókuszt. Orbán a migráció káros hatásait sem habozott nyugati partnerei orra alá dörgölni, ahogy azt a stratégiai hibát sem, ami azóta megvitatható kérdésből dogmává merevedett: az orosz energiahordozók szerepét, amelyek nélkül nehéz versenyképes európai gazdaságot, pláne ipart működtetni.

Sternberg költői kérdést tett fel: vajon mikor veszi észre a lemaradását Európa? A válasz a jelek szerint az, hogy hamarabb, mint szeretné. A Hormuzi-szoros lezárásával ugyanis a magát az orosz energiáról levágó unió újabb energiaválság elé néz. Amit már kezdene megszokni – az emberi szem bámulatosan gyorsan adaptálódik a benzinkutakon felpörgő számokhoz –, azonban közeleg a nyár. S mint Dan Jørgensen, az EU energiaügyi biztosa nemrég közölte: a Közel-Keleten zajló háború meghiúsíthatja az európaiak (ez alatt persze mindig és mindenkor a főleg nyugat-európai középosztályt értve) nyaralásait, vagyis oda szúrhat, ahol igazán fáj – fogalmazott.

Iparági források szerint a légitársaságok néhány héten belül kifogyhatnak a kerozinból, és akkor már a júliusi vakációnak is lőttek.

Ennél pedig kevés dologgal lehet jobban felbosszantani az európai polgárt, s a végén még nem átall kérdésekkel provokálni.

Pedig nem bonyolult a képlet, legalábbis ez a része: az energiaforrások diverzifikálása több forrást jelent, a szankciópolitika és a háborús helyzet végletesen merev kezelése meg kevesebbet. Ha sokféle beszerzési forrásunk van, mi döntjük el, mikor melyiket használjuk, ha kevés, akkor meg mások – ebből kár volt oda-vissza ideológiát csinálni.

A közös megfontolások sajnos félresöprettek, Brüsszel és Berlin pedig rengeteg energiát ölt Orbán Viktor megbuktatásába, mert benne látta a prosperáló és demokratikus Európa kerékkötőjét. Most egy kicsit meg is van illetődve – hiszen miután fő küldetésként évek munkájával kihúzta a botot a küllők közül, és leült a por, egyre inkább látszik: a szekérderék rég üres, a tengelyt meg ők maguk törték el az imént, amikor gödörbe hajtottak.

Csak az utasok meg ne lássák.

Forrás: mandiner.hu