Magyar Atlantisz 2024. jan. 26.

Néhány évvel ezelőtt, egy csendes téli estén csöngött a telefonom. A vonal túlsó végén Pekár István jó barátom, a Duna Televízió egykori elnöke, kiváló filmes, forgatókönyvíró, a magyar nemzet elkötelezett, nagy tudású és nagyra becsült tagja volt, akivel időnként (hol személyesen, Hollókőn, hol csak telefonon, régebben, egy-egy Krúdy rendezvényen) összefutunk.

Széles látókörű, műveltségével nem kérkedő barát. Az élet nagy dolgait ugyan nem tudtuk soha megoldani, de a kicsikről is, mindig nagy szeretettel beszélünk.

Szeretem őt hallgatni, mert olyan bölcsesség árad belőle, olyan karizmája van, amit csak nagyon kevés embernél érezhet bárki is.

Azt mondta, hogy egy dokumentumfilm-sorozatot kezdenek hamarosan forgatni, Magyar Atlantisz néven, ahol olyan, egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó városokban szeretnének forgatni, ahol már nem, vagy csak részben élnek magyar közösségek, illetve csak egy-két magyar maradt meg írmagnak a történelem forgatagában.

Sokat nem tudtam neki segíteni, de azóta megszülettek a filmek, melyek tényszerűen bemutatják, hogyan tűnt el a magyarság az elcsatolt történelmi területekről, a Trianon utáni országvesztés óta. 

Az egykori eltűnt Atlantisz rejtélye, kétezer év óta foglalkoztatja a kutatókat.

Egy olyan rejtély ez, melyre a választ valószínűleg még egy jó darabig nem fogjuk megkapni.

A Magyar Atlantisz azonban elérhető, sőt, talán szomorúan, de látható, csodálható is.

A történelmi Magyarországon, egykoron több, mint 12.000 várost, falut tartottak számon. A trianoni országvesztés, feldarabolás után, alig több, mint a negyede került a mai Magyarország területére.

A többi város egy része, ahol nem kapaszkodott meg a magyarság gyökere az évezredes anyaföldben, az asszimiláció csapdájában fuldokolva, már csak a lassú pusztulásra ítélt magyar emlékek őrzője lett.

Az elcsatolt falvak között sokban csak magyarok éltek, másokban egyetlen magyar sem volt, de minden városkában élt kisebb-nagyobb, életerős, de kultúrájában kitartó, kultúrájához ragaszkodó magyar közösség.

Mára a kisebbségi környezetben élők, a többségi nemzet árnyékában, nyomása alatt, megfogyatkoztak, felhigultak, de még mindenhol találunk néhány embert, akik több mint 100 év és négy generáció után is őrzik őseik nyelvét, nemzetük hagyományait, kultúráját.

Így született meg immár 13 rész abból a dokumentumfilm sorozatból, mely feltárja és őszinte odafigyeléssel bemutatja ezen közösségek megmaradt, utolsó morzsáit, amíg őket is el nem sodorja az idő, mint az elsüllyedt város, Atlantisz köveit, szikláit, és süllyed el a Magyar Atlantisz is a történelmet sem kímélő tengerében.

A dokumentumfilmek bemutatják a Szászföldet, a Máramarosi sóbányák vidékét, a Bánát legszebb városától az egykori Felvidék, Árva, Homonna, Késmárk és Lőcse történelmi terein és templomain át, a Szerémségtől a Drávaszögig, a muravidéki Lendvával bezárva.

Történelmi múltunk olyan ékkövei elevenednek meg a szemünk előtt, melyeket lassan elnyel a magyar felejtés tengere, és melyet így, együtt, talán sohasem láttunk még.

Talán némi reményt adhat, a sorozat záró filmje, amit Lendván forgattak, ahol a kisebbségi, kétnyelvű szlovén-magyar iskolákban a többségi nemzet gyerekei is tanulják az ott őshonos magyarok nyelvét, hogy a kulturális, etnikai kapcsolatok, a békés egymás mellett élés példáján mutassák meg, hogy így is lehet élni.

Persze, ehhez hozzátartozik az a tény is, hogy a Muravidéken, már jó szándékkal is alig tízezer magyar, vagy magukat még annak valló ember él. Azaz nyelvében a közösség egyre szűkül, asszimilálódik.

Pedig a városka, Lendva, gyönyörű. Magam is többször jártam ott. A Bánfy kastély, a csodálatos nedűt adó szőlőhegyek, melyeknek borai messzeföldön híresek. Hadik Mihály végvári vitéz, a Szent Katalin kápolnában, üvegkoporsóban őrzött mumifikálódott holtteste, és történelmi emlékek garmada, egy barátságos, élhető város arcát mutatja nekünk.

A városok, falvak történelmi emlékei megmaradnak. A maguk nagyszerűségében, szépségében, csak az emberek, a kultúrák, a nyelv, és az ahhoz kapcsolódó nemzeti emlékezet tűnik el.

A Magyar Atlantisz című sorozat, elkészült 13 részét, mindenkinek szívből ajánlom.

A közel félórás filmek visszavisznek minket abba az időbe, amikor még az emlékek valóságosak voltak, és egy-egy törtélelmi épülethez, emlékhelyhez, magyar emberek sorsa, a nemzeti történelem egy része kötődött, szorosan.

Érdemes lenne a filmeket, akár egy-egy kulturális rendezvény, beszelgetőest keretén belül is levetíteni, akár a szerzők, szereplők bevonásával.vA mai világban ez már nem jelent olyan nagy kihívást.

Őrizzük a Magyar Atlantiszt, a szívünkben, őseink, és történelmünk iránti tiszteletből és szeretetből! Legyen a film mottója, a mi jelmondatunk is: ,,Amíg egy ember él, aki nem felejt, senki nem felejthet.“