LÓSZART, MAMA!

Már világszerte terjesztené a szlovák kultúrát Šimkovičová 2025. dec. 27.

Egy római katonai temetőben állítatna Milan Rastislav Štefániknak mellszobrot Martina Šimkovičová kulturális miniszter. Az ok prózai, már-már nagyon szlovák: úgy véli, kíváncsiak rá a rómaiak. Vagy bárki.

Mi, felvidéki, megbillogozott háborús bűnösök már megszokhattuk, hogy falvainkat, de még inkább városainkat elárasztották a táj- és életidegen emlékművek, szobrok, emléktáblák, amellyek arról hivatottak meggyőzni a betelepült atyafiakat, hogy Érsekújvár/Komárom/Rimaszombat/bármely tetszőleges település jelentős szlovák város volt, csupán a csúnya, gonosz magyarok nyomták el a szegény szlovákokat, 

de íme, itt a bizonyíték, Érsekújvár/Komárom/Rimaszombat/bármely tetszőleges település is kitermelte a hős szlovákokat, vagy legalább egyszer átbuszoztak rajta, de száz százalék, hogy egyszer már hallották a település nevét valahol. Vagy nem.

És így kerülnek szerencséten görög hittérítők szobrai és apostoli kettőskereszt alakú madárijesztők a magyarok által lakott falvak-városok közelébe, hogy még csak véletlenül se illeszkedjenek a tájba, sőt rákos daganatként lógjanak ki onnan. 

Szerencsétlen SNS-es kultúrharcosunk meggyőződése, hogy a világ minden pontján mindenki kíváncsi a szlovák kultúrára, és ezt folyamatosan közlik is vele az ebben az áporodott sovinizmusban megrekedt országba büntetésből száműzött nagykövetek. Kacag az ember mája! Látom magam előtt, ahogy Šimkovičová nagyasszony szőkesége teljes tudatában egercíroztatja az útjába kerülő nagyköveteket, hogy érettségizzenek le neki szlovák kultúrából, faggatja az attasékat, hogy ugyan mennyire érdeklik a szlovákok a szerencsésebb történelmi sorsra ítélt (értsd a szlovákoktól jó messze lévő) országok lakóit a dicsőséges szlovák kultúra. Azok meg, hogy szabaduljanak a sztrapacskát olcsó luxus parfümmel vegyítő szagú miniszterasszonytól, rábólintanak, hogy nagyon.

Megszoktuk már, hogy a szlovák kultúra nagyságának prezentálása jegyében

nem szégyellik kisajátítani a magyarság töréténelmi személyiségeit, művészeit és tudósait, de teli pofával hirdetik szerte a világban, hogy ők márpedig szlovákok voltak.

Kullancsok ezek a mélynemzeti szlovákok, csak a vérszíváshoz értenek, na meg az eurótízezrek felszippantásához. Šimkovičová nagyasszony már ausztráliai és amerikai utakról álmodozik, természetesen az adófizetők pénzén, hogy a helyi szlovák (vagy cseh) közösség lopott kalocsai mintás abroszaiba öltözött nénikéi előtt elvernyákolhassák az aktuális siratóéneküket arról, hogy milyen rossz az élet a Szlovák Anyácska kebelén, mert a büdös magyarok nem akarnak háborús bűnösök lenni, pedig annyit rugdossuk már őket.

Áldott, békés együttélés, igaz? A jó magyar a halott magyar. Mert azt legalább el lehet adni szlováknak. Úgysem tud már tiltakozni ellene. A tárgyakra meg rá lehet írni, hogy szlovák, azokat a magyar feliratokat meg erőszakkal vésték rá. Vagy csak simán bezárják a múzeumot, hogy végül senki se láthassa.

De mondok valamit. Épp a minap olvastam Horony Ákos indexnek adott interjúját. A kisebbségi kormánybiztos érdekes statisztikát közölt az ellenzéki portállal: míg a brutális magyarosítás évtizedeiben a szlovákság alig ötöde makogott valamit államnyelven, a mai szlovákiai magyarság majdnem teljes egésze minimum kommunikációs szinten bírja a szlovák nyelvet. Na, erre varjál gombot, miniszterasszony! És ha már ilyen jól állunk az elnyomók nyelvével, akkor éljünk vele: 

mondjuk ki bátran, hangosan, hogy a tolvaj tolvaj marad, a hazug hazug marad, az SNS minisztere meg buta tót marad.

Végezetül pedig bátorítsuk csak a drága atyafit vagy anyafit (erre azért háklisak!), mutassák csak meg a világnak, kik is ők, mik is ők, legalább gyorsabban megismeri a világ a hazugságaikat a kulúrájukról.

Standard feletti jogok? Marhaság! Marhavagonok.

Ez a nagy büdös helyzet, drága barátaim. Erre fordultunk rá 2025 karácsonyán.