7832

Martí Zoltán: A lázadó zseni, akit rengetegen kihasználtak 2022. szept. 20.

Sokan féltünk – én magam különösen is tartottam – attól, hogy eljön ez a pillanat és Hodász András atya – merthogy ő továbbra is atya – bejelenti egy éves visszavonulását. Értetlenül és szomorúan állok azon hozzászólások előtt, akik örülnek ennek a fejleménynek, akik a földön fekvő emberbe még egyet belerúgnak – úgy, hogy gyakorlatilag nem is ismerik az áldozatot. Biztosak a véleményükben, ítéletük rendíthetetlen, könyörületességet nem ismernek.

Hodász András atya egy zseni és egy lázadó. Önmagába véve az egyik is elég lenne ahhoz, hogy problémákba keveredjen, a kettő együtt viszont már maga a probléma. Lázadt már a szemináriumban is a kötöttségek ellen, de igazán akkor teljesedett ki,

amikor fiatal papként a bűn és az erkölcstelenség ellen lázadt fel – mégpedig igazi zseniként.

Ekkor lett a 777 alapítócsapatának a tagja, és az elkövetkező időszakban egy saját magával teljesen önazonos – kétségtelenül szereplésre, szeretetre és mások elismerésére vágyó – emberként lett sokunk barátja.

Egyik ismerősöm mesélt el egy történetet, amely tökéletesen bemutatja a karakterét. Japánba utaztak egy dzsemboriba, a felszállás előtt ő és András atya is mondott egy rövid köszöntőt. A történetet megosztó barátom nagyon készült a beszédére oda is tette magát, majd következett Hodász András. Beállt a kör közepére, biccentve bemutatkozott, majd elővett a zsebéből egy 20 dollárost és ennyit mondott:

aki meggyőz engem arról az út végéig, hogy a házasság előtti szexuális élet nem káros, annak odaadom ezt a pénzt.

Még fel sem szállt a repülő, már minden fiatal nála csüngött. A pénz nála maradt, a fiatalok pedig egy remek papot ismertek meg, aki nem a könnyű életet ajánlotta, hanem a boldogat.

Ez a lázadás később „kibővült”, ahogy nőtt az ismertsége egyre többen vették körül, akik más irányba kezdték terelni. A terelés vége – kívülről nézve, és nem elítélve ezért – egy mellékvágányra való sodródás lett, ahol a nyilvános szereplései már egyre kevésbé az evangelizációról sokkal inkább a közéletről szóltak.

Egészen drámaian hat az a folyamat, aminek a szomorú fejezete a mai bejelentés: a szemünk előtt lett a motivált, önazonos, vidám emberből egy egyre inkább befelé forduló, a helyét már nem találó ember. A politikai közélet bátran kihasználta, a lázadó papot látták meg benne. Nem a papot tisztelték vagy ismerték el, hanem a lázadásának örültek. Kihasználták az újságírók is, akik csámcsogva kérdezték magánéleti és hivatásbeli válságáról, akik ezekre a megnyilvánulásokra buzdították, ahelyett hogy csendet és elvonulást javasoltak volna. Kirakatba került, de már nem a néhány évvel ezelőtti zsenit láthatták az emberek, hanem a saját útját kereső, rossz emberekkel körbevett influenszert.

És mit kapott tőlünk? Az Egyháztól? Hiszen az Egyház mi vagyunk. Szeretetet? Törődést? Imát? Bárcsak.

Nem tehetünk úgy, mintha nem lenne felelősségünk abban, hogy egy zseniális papot veszítünk el – egyelőre csak egy évre. Nem könnyű a lázadó zsenivel, de elengedtük a kezét és beálltunk a kirakat elé nézelődni. Legalább most ne bámuljunk, hanem segítsünk. Nem kommentekkel, nem teóriák gyártásával, nem ízléstelen rugdosással. Sokkal inkább Istenhez fordulva, imával. Hogy az elkövetkező időszakban újra megtalálhassa önmagát.

Mert ha ez sikerül, akkor még láthatunk egy boldog Hodász Andrást.

Egy boldog Hodász András atyát.

nyitókép: Kaszás Tamás / Velvet

777blog.hu/Martí Zoltán