A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Mírov útinapló grafika

Második utazás Mírovba – Útinapló 2021. júl. 21.

Három útitárs és egy derék szolgálati autó. Ketten átestünk, a harmadikat már kétszer is szúrták, a negyedik meg oltásellenes, legfeljebb egy negatív tesztet tud felmutatni. A szabályok napi szinten változnak, huszonnégy órás tartózkodás, turisztikai jellegű kérvény és így tovább. Persze ismervén a déli vonalon uralkodó viszonyokat, úgy sejtjük, északon is a fele tréfa lesz a határellenőrzésnek.

Martosról indulunk. A GPS nagy patrióta, hiába állítjuk be mindjárt az elején: nem akarjuk a magyar autópályát is érinteni, csak azért is Komáromba vezet. A város határában döbbenünk rá: rossz az útirány. Hátraarc. Visszafelé végig a töltés-menti úton – legalább nincs forgalom.

Strání mellett lépjük át a határt, árva lélek a közelben, annyi se. Leszakad az ég, folyamatosan megy az ablaktörlő. Érkezés előtt azon viccelődünk, mi lenne, ha egy másik Mírovba jutnánk, a koszorúzás meg pár száz kilométerrel odébb zajlana, nálunk nélkül. Én is nevetek, aztán megfordul a fejemben – a GPS patrióta ugyan, de szeszélyes. A táj egyáltalán nem ismerős.

Végül felérünk az utolsó kaptatóra: a völgyben ott a falu, ott a börtön óratornya, mely cinikusan számolja azok idejét, akik biztosan nem sietnek sehová. Húsz perc múlva kezdés, van még idő felvenni az egyenruhákat – aszerint, ki milyen szervezet nevében koszorúz. Ahogy kikászálódunk az autóból, az egyik útitárs kijelenti: deja vu érzése támadt. Ez kellőképp meglep, hiszen ugyanez történt velem is az első utazás során. Végül kiderül, hogy számára nem az idegen falu ismerős, hanem az érkezés egy mozzanatát élte már át korábban. Így sokat veszít az értékéből a véletlen egybeesés.

A parkolóból nem látunk rá a helyszínre, de emlékszem, karnyújtásnyira van – valahol a fákon túl – az egykori rabtemető. Mára hosszú és keskeny, teraszosan parkosított terület, szinte minden oldalról zárt, de bizonyos pontjairól belátni a völgyet: az atmoszférát tapinthatóan átitató, baljósan terpeszkedő várbörtönt. A keskeny folyosószerű park végén emlékmű, illetve a mártírpolitikus koszorúzandó emléktáblája – a sarokban kicsinyke kápolna.

Amint belépünk a fák közé, a hajdani rabtemető zárt világába, mintha másik dimenzióba érkeznénk. Annak előtte ezt nem vettem észre, talán a fullasztó hőség miatt. Most felhős az ég, minden szürkébb egy árnyalattal, ritkán bukkan elő a nap – az időjárás tökéletes a fotózáshoz, de a tér túlságosan szűk, nehéz a mozgás. A másik fotós ügyesebben helyezkedik, jobb pozíciókat foglal el – nekem máshol jár az eszem, próbálok elmélyedni és emlékezni, koszorúznom is kell. Végül egyik feladatra sem tudok odafigyelni kellőképp, de legalább a hely jellegzetes, nyomasztóan ünnepélyes hangulata megragad.

Közben kiderül, nem egyedüli felvidékiekként vagyunk jelen – ismerős arc, egykori káplánunk is koszorúz, imát mond. A hivatalos rész gyorsan véget ér, évekkel korábban hosszabbnak tűnt, talán az elviselhetetlen hőség miatt – igaz, többen is voltunk. Akkor a következőket jegyeztem le:

Eszeveszett hőség. Remek alkalom egy napszúráshoz. Lelkes és kedves magyarok, cserkésztestvérek. Ismerős a hely. Mintha korábban jártam volna itt. Minden olyan otthonos. Már láttam valahol azt a toronyórát, talán álmomban. Később közelről is megnézzük a börtönt. Hát itt teljesedett be? Vajon ki hallotta éli-kiáltásod?

Kifelé menet megállunk még a park tetején, a sövényen túl, a felhők felé nyújtózkodó fák mögött ott figyel az óratorony – pazar a kilátás, mindenki fényképez, hogy megossza a történetet. Mennyit mutat, senki nem figyeli, most mi sem sietünk sehova.

Rövid és kötetlen fogadás, klasszikus kocsma a központban, terasza egyenesen a börtön előtti placcra néz – a port sem kavarja a szél. Előtte még lazítunk a szerelésen, hőség nincs, de a hosszú ujjú ing túlzás. A kiszolgálás akadozik, talán nem számítottak ennyi messziről jött vendégre.

Amíg várunk, teszek egy kört a téren, de az óratornyot körülvevő zordon épületeket nem közelítem meg. Aki nem ismerné, gondolhatná, hogy iskola – rácsos iskola, ami előtt ott a tábla, hogy húsz méterre szabad csak megközelíteni a bejáratot. A legutóbb valaki csak azért is közelebb ment, dörgött is a hangszóró. Most is azt kéne, egyikünk úgyis gyerekkorától börtönőr szeretne lenni, munkatapasztalatot meg a Szökésből szerzett; de nem, túl fáradt vagyok és már hozzák a sört.

A hideg ital jól esik, de a fáradtság és az éhség miatt rögtön a fejembe száll. Az asztaltársaság a határellenőrzés parodisztikus mivoltáról beszél, melynek csupán nemlétét tudjuk megerősíteni. Feltámad a szél. Majd’ ránk borítja a napernyőt, amit csak azért nyitottunk ki, hogy le lehessen ülni. Már indulnánk, amikor a másik asztalnál két kedélyes öregúr meghallja, hogy ipolyságiak vagyunk. Az egyik onnan származott el, röviden üzen is az otthoniaknak, amikor mondom neki, hogy majd leközöljük az üdvözletet; a másik többször is járt Ipolyságon mint súlyemelő versenyek bírája – belekezd egy történetbe, de nem fejezi be, és az elejére sem emlékszem, már indulnak és indulunk mi is. Ad egy kártyát, talán majd egyszer.

Késő délután érünk Brünnbe, hamar elfoglaljuk a szálláshelyet, közvetlenül a Szent Péter és Pál Katedrális tövében. Utána vacsora: nyúl, knédli és káposzta, cseh sörrel öblítve. Aki meg egészen Brünnig utazik, hogy kirántott húst egyen, azon csak nevetünk – szíve joga. Az ablakunk éppen három kakasra néz. Készülünk az estére, közben újra leszakad az ég. Mire visszaérünk a szupermarketből, megérkezik a társaság ötödik tagja – volt gimnazista osztálytársnő, régen láttam.

Az éjszaka fele eltelik, mire megtaláljuk A bárt, ami nem létezik. Ha már itt vagyunk, koktélokat kóstolunk. Schrödinger macskáját valamilyen mézes-propoliszos, Micimackós-whiskey-sre cserélem. Amikor közlöm a pincérrel, hogy elégedett vagyok az itallal, mondja, tud ennél jobbat: Lynchburg Lemonade. Az itallapon rajta sincs, de melegen ajánlja. A nevét persze nem értem, de rábízom.

És valóban kiváló koktélt hoz – fanyar és frissítő. Leül hozzánk, szóba elegyedünk vele, már aki tud angolul – valószínűleg szlovákul is beszélünk, kísérletezve, mennyi megy át, de erre már nem rémlik, ahogy az sem, mi volt a téma a koktélokon túl. Közben a vendégek fele az első emeleti ablakon keresztül távozik örökre, vagy legalább is határozatlan időre. Lázálmot idéző hajnali jelenet – persze van rá magyarázat, a nemlétező bár homlokzatát éppen restaurálják, minden oldalon lehálózott állványzat. Ezért is masíroztunk el a hely mellett elsőre. Azt, hogy mi miért nem az ablakon keresztül távozunk, nos…

Másnap mondják, hogy a pincérsrác meleg. Nekem nem tűnt fel, de legalább a kvóta teljesítve, amúgy meg szíve joga. Szétválik a társaság: ketten maradunk a belvárosban, ketten mennek az akvaparkba. Egy zilált reggeli után felkeressük a Tugendhat villát – króm és márvány találkozása. Itt írt alá Václav Klaus és Vladimír Mečiar ’92-ben. Elsőre nem értem, mi benne a pláne, de aztán mégis megnyer a hely . Sokáig üldögélünk a teraszon, oda süt a nap, de nincs nagy meleg, kellemes.

Az ebéd már rendezettebb, SOUS-VIDE eljárással készült pulyka, málnamártás, knédli és sör. Legalább tízszer összekeverem a kiejtést és angolosan mondom, a pincérnő meg nem tud rájönni, mi angolul a pulyka, fut egy kört, aztán már tudja.

A hazafelé út eseménytelenül telik, az autópályán lépjük át a határt, de semmilyen akadályba nem ütközünk. Martosról már én vezetek hazáig, előtte lement még két fekete – legalább azt is megtudom, hogy az americano vízzel felhígított kávé. Nos, az íze is pont olyan.

Minden viszontagság nélkül érünk haza, a képek és az írás várhatnak. Csak azt tudom biztosan, jól fogok aludni az éjszaka, azt pedig remélem, hogy mint látogató nem utoljára jártam Mírovban.

nyitókép: Piros7es/Morva Mátyás