CINK

Máthé Zsuzsi: azé egy ország, egy kontinens, egy civilizáció, aki teleszüli azt 2023. szept. 1.

Milánó központi pályaudvaráról indult a vonatunk Comóba, Európa ötödik legnagyobb és egyik legszebb tavához, ahol ráadásul a Star Wars egyik epizódja is forgott, így gyerekeink részéről sem volt kétség, hogy kiruccanjunk-e az ötvenfokos augusztus közepi forróságban megnézni azt.

A vonatot épphogy elcsíptük az indulás előtt, a roskadásig tömött szerelvény csuklós átjárójában, lapjával állva tudtunk csak helyet találni rajta, oda is, visszafele is zsúfolásig voltak a járatok.

És a tömegben nem lehetett nem észrevenni, hogy született olasz alig akadt, fehér emberből is csak mutatóban volt néhány. Tényleg, mint a fehér holló….

A népek különös, bábeli forgataga, olvasztótégelye vett körül bennünket, így suhant el vonatunk az olasz tájban.

Rengeteg kisgyerek volt mindenütt, egész picik és nagyobbacskák, hatalmas, barna szemű, aranyos arab, afrikai, pakisztáni és ki tudja még honnan származó gyerekek, a világ e tájára messziről idesodort családok. (Vajon hány nagyszülőt, rokont, barátot, hány ősük sírját kellett hátrahagyniuk egy telefonjuk képernyőjéről őket hívogató, könnyebb élet ígéretéért?)

Lehettünk volna egy nemzetközi repülőtéren is, valahol a Perzsa-öbölben vagy máshol, messze, messze Itáliától.

És Comóba érkezve ugyanez a klíma fogadott bennünket, s nemcsak az éttermek személyzete, a jégkása- és fagyiárusok vagy a körülöttük serénykedők voltak láthatóan migrációs hátterű emberek (rég tudjuk, hogy a jólétben élő nyugati embernek nem fűlik már foga a kétkezi munkához, ami alól egyetlen kivételt találtunk csak, a tavon járó kirándulóhajók matrózai ugyanis valamiért mind született olaszok voltak), de a tóhoz látogató turisták is.

Nem lehetett nem észrevenni azt sem, hogy magunk is némiképp furák vagyunk négy (igaz már kevéssé feltűnő, mert nagyobb) gyermekünkkel ebben a közegben - fehér párok mellett ekkora család nemigen volt látható.

Már visszafele battyogtunk a vonat felé az egynapos kiruccanásról, mikor megláttam egy európai párt, egy méretes ikerbabakocsit tolva, oldalukon kutyát vezetve. Örvendtem, hogy talán mégis van remény, nem tűnik el teljesen Európából az európai, az őshonos lakosságból is marad még mutatóba néhány, aki átörökíthet valami esszenciálisat a jövőnek ebből a gazdag, keresztény gyökerű, nemzetekre épülő civilizációból.

Elhaladva az idillinek tűnő család mellett be is kukkantottam a dupla babakocsiba, ahonnan nagy meglepetésemre két kiskutya nézett rám, előttük színes gumicsontok fityegtek csörgőként, mellettük büszkén lépdelt a papást-mamást játszó harmincas pár.

Szívbemarkoló volt ez a kis jelenet, ami jelképesen megmutatta, hogy ez az Európa már rég nem az a kultúra, amiért annak idején vágytuk a rendszerváltást. Mert miközben mérhetetlen anyagi javakban dúskáltak a nálunk szerencsésebb európai nemzetek, elveszítették önmagukat: kihúnytak alapvető életösztöneik, feladták önazonosságukat, elfelejtették múltjukat, munkakedvük, szorgalmuk, identitásuk és immunitásuk elillant.

És egy még kiforratlan, de már nyilvánvalóan új világ született észrevétlen. Régi igazság, hogy azé egy ország, egy kontinens, egy civilizáció, aki teleszüli azt. Márpedig ezek a valakik láthatóan nem az elkényelmesedett, felelősséget vállalni nem kívánó, hedonista és meglett emberekként is elkényeztetett kisgyerek módjára viselkedő őslakosok lesznek.

Nem tudom, lehet-e visszaút, szellemi, lelki áthangolódás, s vajon fontos-e mindez egyáltalán még másoknak? Vagy a habkönnyű máért, a “carpe diem” zászlaja alatt menetelve zokszó és egyetlen könnycsepp elmorzsolása nélkül odadobjuk azt, amit örököltünk felmenőiktől?

Nem tudom.

De a gyerekeinkre nézve nekem sajgott a szívem.

nyitókép: Emanuele Amighetti for Open Migration