CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Hrubík Béla: Megalvadt vérszerződés 2023. ápr. 11.

Elmúlt húsvét. Megéltük a virágvasárnap örömét, a nagypéntek fájdalmát, és a feltámadás reményét. Lélekben feltöltődtünk. A harangok visszamentek Rómába, minden a helyére került. Reméljük, hogy a rügyekben alvó tavasz is ránk köszönt végre. Jönnek a dolgos hétköznapok, talán a még mindig téli álmukat alvó politikusaink is előbújnak már a belső ,,barlangjaikból”. Volt idő átgondolni mindenkinek mindent a hosszú hétvégén.

Alig múlt el egy-két év a nehezen megkötött hármas vér(szegény) szerződéstől, amikor is Mózes, Sólymos és Forró képletesen felvágta az ereit, hogy egy közös pohárból kiivott lakomabor után Szövetségben vágjanak bele a felvidéki hun(vissza)foglalás, (ami hun van, hun nincs) rögös útjait portalanító menetelésébe. A vér azóta megalvadt a seben, és már a var is lehullott, meg talán a hályog is, ami időnként eltakarja a szemüket, de ez lenne a kisebb baj. Sajnos a vér nemcsak a seben, de a testeken belül is megalvadt, mint a tej a bögrében, aludttejjé szenderült (s talán már nem alszik tovább), mert a jelenlegi tetszhalott állapot, amiben ez formáció politizál minden, csak nem politikai érdekképviselet.

Kívülről néha úgy tűnhet, mintha szándékosan bomlasztanák egyesek a felvidéki magyar egységet, belülről, akik napi szinten harcolnak ezzel, pedig még inkább ezt látják. Ha az embernek ilyen szövetségesei vannak, jobb ha az Etel közében marad otthon az ágyban, és hagyja a szennyes ruhát másra, és a kolbászt vigye fel a padlásra. Ha egykori elődeink így szövetkeztek volna (Ó) Pusztaszeren, még mindig a sztyeppéken legeltetnénk a lovakat és innánk a komisz kumiszt, valahol a Magna Hungáriában.

A felvidéki ,,szentháromság” platform elnökei, az egység jegyében még mindig úgy közelítenek egymás felé, ha egy-egy felgyülemlett politikai feszültséget kell megoldaniuk, mint a három hétig láncra vert kutya, ha megpróbálják eloldozni.

Már nem hisz senki, senkinek. Ezzel csak egy esetben nem volna baj, ha ez egy önkéntes tűzoltószervezet ellenőrző, vagy a Felvidéki Viselet Őrzői hímző szakkör, varrótű felügyelő bizottságáról lenne szó, és nem egy közösségről, annak képviseletéről, sorsáról, ami mondjuk meg amúgy is úgy ramaty, ahogy van.

A dugába dőlt, és véres kardként hordozva hirdetett ,,hidas” kulturális autonómiából, mára csak a ,,Halotti beszéd” maradt, isapur meg hamou, de már azt sem látjuk, mint az feleink (meg) szüntükkel.

A megmaradt jogainkért is vért kell izzadnunk, és parlamenti képviselet híján magányos harcosok próbálnak európai indiánok módjára csatát nyerni számunkra békepipák dobálásával a ránk lövöldöző ágyúkra.

Brit tudósok megállapították, hogy kétféle politikus van. Mindkettőt jobb elkerülni messzire, ha jót akarunk. Fél évvel a parlamenti választások előtt, más pártoktól eltérően, melyek már kampányolnak, mi még csak ott tartunk, hogy ki kivel, miért, vagy miért is nem, de majdnem soha, talán majd egyszer, de ha akkor, és vegyük tudomásul, mégse, és csak azért is, ha mindjárt az ingemért is.

Olyan ma a felvidéki magyar politikánk, mint az első nap reggele, az óraátállítás után. Felkelünk, nem csinálunk semmit, és már el is vagyunk késve.

A Szövetséget alakító egykori pártok, vagy partik, vagy azok maradékai, martalékai, még mindig az egykori alapító gazdáik köldökzsinórján lógnak, és kinyújtott kézzel, a hatalom utáni vágy szemet elhomályosító ködében, saját egójuk kútjából pitiznek egy jó tanácsért, szolgálni való falatért, vagy egy kis szopogatható cukorkáért, várva és lesve a messiásuk vagy a ,,messzi ászuk” szavát.

Az egykori Híd romjai felett ott vigyorog állandóan kioktatva, sőt fenyegetődzve, senkit nem érdeklő tanácsaival és halálos csókjait küldözgetve, a felvidék csótánya, mintha még bármi köze lenne hozzá, hogy mit tehet és mit nem az a politikai romhalmaz, ami alól a szlovák magyarjai néhány téglát félretolva néha kinéznek friss levegő reményében, hátha rájuk süt még a Napunk.

Letagadhatatlan az a befolyás, mellyel még mindig uralkodik a sleppjén. Ezeknek olyan magas a nemzetszeretetük mércéje, mint hangyának a katedrális.

Az Összefogás keresztapja meg a politikai kémcsőben próbálgatja kikísérletezni, hogy milyen mennyiségű pénz indikációjával kerülhetne közelebb ahhoz a hatalomhoz, aminek egyénként a közepén ül. Valakinek azonban semmi sem elég, vagy minden is kellene, de szeret játszani, ezért a marionett bábjai mozgatásával szórakoztatja magát és a nagyérdeműt.

És bármit is mond bárki, egyedül az MKP próbál saját, túlélési ösztönből fakadóan, és talán felelősségtudatból is kiutat keresni ebből a lehetetlen, és tehetetlen helyzetből, hogy valami fényt mutasson az alagút végén a folyton sötétbe botorkáló közössége számára, és csak reméljük, hogy a fény, amit látunk, nem egy robogó gyorsvonat lámpája, hanem a remény világossága.

Az ősi Mexikóban nagy hagyománya van a Júdáségetésnek ilyenkor Húsvét idején. Már csak azt nem tudom, hogy ha mindent átveszünk a fejlett demokráciákból - robog az értelmetlen nyugatmajmolás és divathullám lovaglás, a Halloween-től kezdve a Valentin napokig, a nyúlfészek készítéstől, a tojásfákig - akkor ezeket a régi jó szokásokat miért nem vesszük át?

Mert Júdásból aztán van elég is, meg még kettő. Régen a Via Dolorósán dőlt el a sorsunk, ma meg a Villa ds Rosában egyengetik.

Azért nem mindegy. De hát amilyen Felvidék, olyan Keresztút.

Mindenkinek érdeme szerint. Nekünk ebből is a kopárabb, kopaszabb jutott. És tudjuk, hogy sok kopasz nem fér meg egy fodrászatban.

Esterházy János egykoron azt mondta: ,,Nincs helye a megalkuvásnak!” Hol vagyunk mára ettől. Csak a megalkuvásnak van helye. Mintha minden a feje tetejére állt volna. Tényleg ennyire elhülyült a politikai közösségünk? Tényleg csak erre képes a sok kiművelt, egyetemet és doktori címeket szerzett felvidéki politikai képviselet? És hol van a nagyra becsült, magát oly nagyra tartó, egymást körbe-körbe kitüntető értelmiségünk, ha a népért nem szólnak, irányítanak, állnak ki?

A ,,némaleventék” hada. AZ ötödik hadoszlop, amely semmire sem jó. Mindenki elvonult az elefántcsont toronyba, és nagy magányába álmodozik arról, hogy majd valaki lesz belőle. De közösség nélkül? Kinek? Önmagának?

Senkik leszünk, mind egy szálig, mert csak egy erős, hiteles közösségből emelkedhetnek ki erős, hiteles emberek, akikre fel lehet néznünk, és akikre büszkék lehetünk.

De nem ez van. Csend van. Nagypénteki csend. A kérdés az, hogy vihar előtti ez a csend, vagy a beletörődés, pusztulás csendje-e ez?

Ahogyan József Attila írja a Karóval jöttél című versében: ,, Be vagy a héttoronyba zárva, örülj ha jut tüzelő fára, örülj, itt van egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet!”