ZSÍR

Meghódította Budapestet a Pantera! 2023. jún. 2.

Ha létezik zenekar, amelyik feloszlását követően egy lyukas garast sem mertem volna feltenni arra, hogy ismét színpadra állnak, az kétségkívül a kilencvenes évek legmeghatározóbb amerikai metalzenekara, a Pantera volt. A bandát alapító Abbott-tesók halála (Dimebag Darrel gitárost 2004. decemberében koncert közben lőtte le egy elmebeteg; Vinnie Paul dobos 2018-ban hunyt el szívelégtelenség következtében) miatt kétség sem fért hozzá, minden idők egyik legfontosabb zenekarát nem láhatjuk már többé a színpadon.

Noha a két életben maradt tag, Rex Brown basszeros, és főleg Philip Anselmo énekes már pedzegette egy ideje, hogy szeretné leróni a tiszteletét korábbi kollégájuk és barátjuk emléke előtt, Vinni Paul a korábbi sérelmekre hivatkozva kategorikusan elutasította azt. A dobos halálát követően azonban – az Abbott család áldásával – ismét felszánthatta a deszkákat a texasi zajbrigád. A két kivételes zenészt helyettesíteni, pláne pótolni szinte lehetetlen feladat, ám a rajongók már lassan húsz éve követelték, hogy az Ozzy Osbourne mellől ismerős Zakk Wylde vegye fel a jellegzetes Dean gitárokat, aki talán egyedül képes megidézni a legendás, piros szakálú gitárost. A dobos posztot pedig az Anthrax ütőse, Charlie Benante töltötte be, aki Zakkhez hasonlóan szintén világi cimborája volt az Abbott-tesóknak az idők kezdete óta. Persze a fanyalgókat ez sem elégítette ki, kapott is hideget-meleget Anselmo és Brown, pénzhajhász hakninak titulálva a múltidézést.

Az azonban egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ott a helyem a budapesti Barba Negra Red Stage előtt; amint beindult a jegyértékesítés, tanulva korábbi hibáimból, azonnal megvettem a jegyemet. Félelmem nem is volt alaptalan, mert alig egy nap alatt teltház lett a nagyjából 6000 férőhelyes sátorban. Szerencsére a wokeidiotizmusban meggárgyult németek lemondták a zenekar két koncertjét Anselmo korábbi, valóban vállalhatatlan megnyilvánulásai miatt, így félő volt, hogy az egész turnét törölni fogják, ám ehelyett Budapest kapott még egy fellépést, mégpedig a 2023. május 30-i koncert másnapjára. Utólagosan olvasva és meghallgatva az ismerősök beszámolóit kicsit bánom, hogy nem vettem arra (is) jegyet.

A hosszas felvezető után térjünk rá a koncertre. Indulás kocsival Komáromból, némi vihar az autópályán, aggódás a parkolási lehetőségek miatt – ám végül minden flottul ment, kényelmesen leparkoltam a járgányomat és indulhattam a végeláthatatlan sor legvégére, néhány száz méterre a bejárattól. Legnagyobb megdöbbenésemre villámgyorsan bejutottunk a koncert helyszínére, ahol már így is döbbenetes tömeg kavargott.

Az előzenekar hálátlan feladata a Live Life Hard nevű formáció bemutatkozásának jutott. Asszem valahogy úgy fogalmaztam az útitársamnak, hogy nem a salátát jöttem elfogyasztani, hanem a steaket. A nu metalos, rap-betétes modernkedés nagyon nem talált be nálam, különösen, hogy aznap a Pantera volt a főfogás. Szerencsére rengeteg ismerőssel futottam össze, így bőven el tudtuk ütni az időt, még két új szlovéniai cimborára is szert tettem!

Aztán ahogy abbahagyta az előzenekar, úgy indult el a sátor belseje felé a tömeg. Komoly fizikai munkát jelentett a keverőpult magasságáig eljutni, végül attól balra, a sátor oldalánál találtuk meg a helyünket.

Némi izgatott várakozást követően aztán este nyolc órakor megdörrentek az A New Level kitörölhetetlen kezdőhangjai. Vagyis dörrentek volna, ugyanis botrányosan kásásan szólt minden (egészen a negyedik dalig kellett várni, hogy elfogadható legyen a hangzás). Sorban jöttek a gyilkos nóták: Mouth For War, Strenght Beyond Strenght, majd a Becoming, ahol már nem a zenekar látványának eufóriája csalt vigyort az arcokra. Tulajdonképpen már az első taktusoktól fogva látszott, és a Becomingra vált teljesen egyértelművé, itt, kérem, szó sincs hakniról!

Phil kiprésel magából minden hangot (persze a kor és a korábbi évtizedek önpusztítása nyomot hagyott rajta), Zakknél hűbb formában senki sem lenne képes eljátszani Dime témáit, Charlie olyan precízen játssza Vinnie Paul fifikás témáit, amennyire az anyazenekarában sosem vette a fáradtságot (pedig ott sem piskóta, amit művel!), Rex pedig Rex. Ekkorra az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem marketing duma volt, hogy ez a turné a Pantera öröksége és főleg az Abbott-tesók előtti főhajtás akar lenni. Először láttam Anselmon, hogy végre felfogta, mekkora áldást kapott a sorstól, hogy egy ilyen kivételes zenekar énekese lehet(ett). Többször azon kapta magát, hogy könnyeket töröl ki a szeméből a közönség szeretetét látva. Nyilván lépett már fel nagyobb tömeg előtt, nagyobb sztárként, de ilyen relevációerejű fellépése valószínűleg még nem volt. Az arcára volt írva.

Az ötödikként érkező I'm Broken az egyetemi éveim alatt amolyan himnusza volt a baráti társaságomnak, így a dal végére biztos voltam benne, hogy a nyakizmaim komoly terhelést fognak az este folyamán elviselni, és itt meg is adtam magam az elővigyázatosságnak, képzavarral élve: ami a csövön kifér, ráztam az egykor több hajat is látott fejem a kőkemény grooveokra. A Suicide Note Pt. II a zenekar talán leggyilkosabb dala, de hogy az egyik leggyorsabb, az egészen bizonyos. Igazi torok- és csuklógyilkos darálás a zenészek számára, hát még a közönségnek, ami úgy beindult, hogy attól az energiától a Holdig lehetett volna repíteni bármelyik stadiont. A folytatás a pihenésről szólt (Pantera-mércével, persze), jött a 5 Minutes Alone groove-orgiája és a This Love balladisztikus mészárlása – Zakk legnagyobb szólójával. Külön ki kell térnem a gitáristen Zakk Wylde alázatos játékára. Nyilván önmaga jogán is ott van a legnagyobbak között, de amilyen tisztelettel nyúlt hozzá halott barátja szólóihoz, az példaértékű! Persze itt-ott hozzá tette a maga kis nyújtásait, hiszen teljesen levetkőzni önmagát nem tudta, de ennyire az eredetihez hűen eljátszva ezeket a dalokat és főleg szólókat még nem hallottam (pedig elég sok próbálkozáshoz volt már szerencsém).

Számomra az est leggyengébb pillanata a Yesterday Don't Mean Shit volt, amit lemezen sem komálok különösebben, itt, ebben a formában pedig már-már népünnepély-jelleget öltött. Tudom, egykoron ez alatt a dal alatt szórakoztatták a nagyérdeműt a sördobálós attrakcióval és hasonlók, de valami zorkóbb nótának jobban örültem volna (mint amit ehelyett másnap megkaptak a duplázók a Use My Third Arm képében. De ez csak egyéni szocprob.

A tizedikként érkező Fucking Hostile előtt Anselmo sokadjára sütötte el a poént, hogy egy olyan dal következik, amit biztosan mindenki hallott már, és hát nem is tévedett, be is indult a tömeg a szélvésgyors nótától.

A színpad aztán elsötétül, és megszólaltak lemezről a Cemetery Gates dallamai, közben Dimebag és Vinni Paul életéből vetítettek néhány emlékezetes jelenetet (a 3 Vulgar Videos From Hell DVD tulajdonosainak ismerősek lehettek), közben a zenekar az est legérzelmesebb perceire készült, eljátszották ugyanis a Black Sabbah Planet Caranvanját, hogy ezzel is az égben járó testvéreikre emlékezzenek meg.

A valóban érzelmesre sikerült dal sokaknak csalt könnyet a szemébe, az előadókkal egyetemben. Egy ilyen dalt pedig nem is követhetett más, mint a banda talán legismertebb dala, legnagyobb slágere, a Walk. És amikor már azt hittük, hogy nem lehet fokozni a hangulatot, egyszer csak megjelent a színpadon Csihar Attila, a Tormentor, a Mayhem és számtalan más zenekar vokalistája, hogy besegítsen Anselmonak a refrénekbe, amit persze a közönség éneke így is elnyomott.

Ekkor már nagyjából mindenki tisztában volt vele, hogy közeleg az elkerülhetetlen vége a koncertnek, így a Domination és a Hollow egybegyúrása, majd a Cowboys From Hell zárta a felejthetetlen, estét.

Ahogy az egyik cimborám fogalmazott a Pantera fellépése előtt, rocktörténeti pillanatot éltünk át. Nem tévedett.

A Pantera jött, látott, győzött. Nyilván lehet acsarkodni, hogy Dimebag és Vinni Paul nélkül nincs Pantera, de higgyék el nekem, ennél autentikusabb Pantera koncertet nem élhet át már soha, hiszen a két életben lévő tag mellett a két leghűségesebb muzsikus szólaltatja meg a halhatatlan dalokat.

Hazafelé menet még megjegyeztem az útitársamnak, hogy igazából a másnapi koncertlátogatók a szerencsések, akik már a lehető legjobbra beállított hangzással láthatják minden idők egyik legfontosabb metalzenekarát, és ahogy hallom, nem is tévedtem. Ráadásul még egy ráadásnótát is eljátszott a zenekar, amelyik alig tudta lerángatni a színpadról a közönség szeretetétől meghatódott Philip Anselmot.

Koromnál fogva ez volt az első alkalom, hogy láthattam az egyik kedvenc zenekaromat, és csak remélni tudom, hogy nem az utolsó. Azon sem lennék meglepődve, ha előbb-utóbb új dalokra adnák a fejüket, de úgy érzem, arra semmi szükség, a Pantera életműve úgy tökéletes, ahogy van!

Nyitókép: Chaoszine