AMMARHA!

Megosztó vélemények egy képzőművész/írótól 2025. júl. 19.

Az éhező művész esete a mesterséges intelligenciával.

Hol kezdjem az emberek bosszantását?

Mondjuk az éhező művész fogalmával, ami számomra legalább annyira sértő kijelentés, mintha valaki művészléleknek hív. Aggasztó ez a felhang és azt hiszem a hiba ott kezdődött, mikor a művészkék nem akartak lakbért fizetni. Mert valamikor a festő az festő volt. Ahhoz fontos emberek mentek portrét készíteni. Azokról a tankönyvekből lehetett olvasni. Azoknak elismerték a tehetségét és mecénásaik voltak és foglalkozhattak csak a művészettel. Aztán jött nekünk itt az elfajzott kapitalizmus és nem elég, hogy a festéket, meg a vásznat fizetni kell, még a lakbér is a mi zsebünkből kerül ki. Nade majd mi megmutatjuk a hatalomnak.

Volt pár ilyen ember. A korai millenialok közül mondjuk Ryan Larkin a legjobb példa. Ő magának dolgozik. Ő a szépért dolgozik, őt nem veszi meg senki. Aztán élete vége felé alkoholizmus és hajléktalan szálló jutott neki.

Gulácsy Lajoshoz kötik azt a kijelentést, hogy „A művészetet tanítani vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya - ez élet”. Mondja ezt egy olyan ember, akinek bár tisztelem a munkáját, józan ésszel és élni akarással nem tudok ilyenben adni a véleményére, hiszen mentális problémákkal küszködött, élete utolsó éveit szanatóriumokban töltötte. Egyébként kötik ezt a mondatot Verebes István művész úr nevéhez is, de a magyar Darth Vaderről nem beszélünk inkább.

Lassan tíz éve, hogy éppen hazafelé utaztam Párkány felől, egyik író ismerősön a mesekönyve kiadása körüli macera miatt panaszkodott. Megkérdezte tőlem, hogy az illusztrátorok miért dolgoznak olyan drágán? Addigra már pár hónapja a Ruben Brandt kifestésén dolgoztam külsősként, amiről ő is tudott, így kicsit meghökkentett a kérdése. Vajon mire számított, hogy igazat adok neki, csak mert írok is? Egy illuszrátornak, grafikusnak erről bizonyítványa van. Minimum egy, de néha kettő, és mindegyik után fizetni kell. Az egyik a tandíj az iskola után, merthogy nagy eséllyel a tehetsége mellé azért elsajátította azt is, hogy a műnek formája is legyen. De ha ez nincs is, ha nem akarja illegálisan csinálni, amit szeret, akkor kell a vállalkozói engedély. Az után meg keményen mennek a költségek az állam felé is. Nem tudom, elfogadta-e végül a választ.

Az elmúlt két-három évben pedig felütötte a fejét a mesterséges intelligenciával generált képalkotás problémája.

Abba most nem megyek bele, hogy mennyire lopás vagy mennyire sem. Inkább arra emlékeztetem az olvasót, hogy a fejlesztők a képzőművészet demokratizálásáról beszéltek. Mostantól mindenki lehet művész, mert Emike majd mindent megold, csak mondd el szépen neki, mit szeretnél látni a képen.

Havi tíz euróval támogathatod is a képzőművészet demokratizálását.

Honnan jutottunk odáig, hogy az M.I. fejlesztők demokratizálásról beszélhetnek, ezzel veszélyeztetve a fiatal képzőművészek munkáját? Az öreg képzőművészektől. A millennial képzőművészektől, akik fityiszt mutattak a hatalomnak, mert őket nem lehet megvenni. A hatalom meg azt mondta, hogy akkor eladni se lehet titeket. Az öreg művészek miatt, akik úgy érzik, megillette őket az elismerés, mert övék a taníthatatlan tehetség. Titkoknak őrzői, akik csak az arra méltóknak adják tovább a tudást, mert a művészet nem pálya, hanem élet. És az ipar azt mondja, hogy ha nem pálya, nem munka, akkor eszmei értéket nem lehet fizetni, csak elismeréssel.

Mondom, hogy fel fogom cseszni az agyakat, de a következő kijelentés úgy jön tőlem, mint képzőművésztől és animátortól: Ameddig egy művész követeli az őt „megillető” elismerést a tehetsége miatt, és nem fogja fel, hogy a tehetség megnyilvánulása a művészet szeretetében és a folyamatos gyakorlásban van, és nem szállunk le a magas lóról, nem nyújtunk kezet azoknak, akikben ott az akarat, tanulni szeretnének és gyakorolni a kapott tudást, addig a „művészet demokratizálásának” jelszava alatt nem csak a lusták, de a tehetségesek is a generatív művészetet választják majd.

(Nyitókép: MI)