A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Ezek a sütik biztosítják a weboldal működését. Anonymizált információkat tartalmaznak.

Analitikai sütik

Szolgáltatásaink javítására szolgál. Google Analytics anonym információkat gyűjt az Ön által látogatott oldalakon

Remarketing Facebook

Pomocou služby Facebook poskytujeme remarktingovú reklamu, čím zvýšime relevantnosť reklamy na platformách služieb Facebooku.

Google Remarketing

Google Ads segítségével remarketing szolgáltatást nyújtunk, segítségével Ön célzott reklámokat láthat.

Konverzie kampaní

Pre vylepšenie naších služieb a užívateľského zážitku, zaznamenávame vykonávanie cieľov naších zákazníkov a podľa doho upravujeme webovú stránku aby tieto ciele boli čo najrýchlejšie vykonávateľné.

Chat na webovej stránke

Pre komunikáciu s Vami používame službu SmartsUpp, ktorá odosiela údaje na servery v Českej Republike. Neukladá žiadne osobné údaje, len text ktorý nám odosielate. Viac info na <a href="https://www.smartsupp.com/cs/help/ochrana-osobnich-udaju-gdpr/" target="_blank">stránke spoločnosti</a>

Chat na webovej stránke

Pre komunikáciu s Vami používame službu Facebook Messenger, <a href="https://www.facebook.com/business/gdpr" target="_blank">ku ochrane osobných údajov viac info nájdet na tejto adrese</a>.

Metallica 72 Seasons Album Cover lowres

Metallica - 72 Seasons (Kritika) 2023. ápr. 17.

Kövesd a Piros7est az X-en is! Kövesd a Piros7est az X-en is!

Egy Metallica lemez megjelenése mindig eseményszámba megy, legyen akármilyen passzban is a zenekar. A kaliforniai metalbanda műfajon belüli vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen, noha legutóbb 1988-ban adtak ki olyan lemezt, amire egységesen bólintott rá a közönségük. 

Közel hét év telt el azóta, hogy James Hetfield és kompániája legutoljára albummal örvendeztette meg a rajongóit. A kiválóan sikerült Hardwired... To Self-Destruct fogadtatása hosszú ideje a legjobb volt, jómagam is meglehetősen gyakran előveszem újra, noha a hibái azóta sem évültek el. 

A 72 Seasons címre keresztelt lemez a 2016-os duplalemez egyenesági folytatása, mely elődjéhez hasonlóan a Death Magnetic lemezt hangemérnökként jegyző Greg Fidelman producerkedésével született meg. Fieldman munkájának köszönehtően egy meglehetősen jó megszólalású korongot kapunk, ám a keverés néhány esetben kimondottan idegesítő, például autóban ülve a lábdobok és a cinek zavaróak tudnak lenni, de 

egy jobb cuccon és főleg kellően nagy hangerőn hallgatva bivalyerős összhatást nyújt. 

Kicsit aggódva figyeltem a Hetfield életében lezajló újabb válságokat (rehab, válás), így a St. Angerhez hasonló önterápiás albumra számítottam, ám ami az ezredfordulón egy kratív csődként is értelmezhető (ám kétség kívül a zenekar megmaradása szempontjából szükséges) káoszhoz (majd letisztuláshoz) vezetett, most az alkotó energiák felszabadulását hozták. Az sem ígért semmi jót (a Lulu ismeretében – fuj, még most is kiráz tőle a hideg!), hogy 

egy konceptlemezt szállított le a Metallica, mely a felnőtté válás rögös útját írja le, 

ám szerencsére végül a dalok kerekségén volt a hangsúly, a koncepció a szövegvilágban érhető leginkább tetten. 

Ha pár szóban akarnám a lemezt jellemezni, olyan kulcsszavakat dobnék be, mint a koherens, a groove-os, a túlnyújtott. A lemez kimondottan egységes képet fest, az előző lemez dalaival szinte bármelyik felcserélhető lenne, ám vannak apró finomságok, melyek az újabb hallgatások során tűnnek fel igazán. Ide tartozik az is, hogy 

a zenekar minden korszakából kapunk finomságokat, 

ugyanúgy hallhatjuk a Metallica hatásainak (leginkább Diamond Head) ízeit, ahogyan a Kill 'Em All korszakára hajazó tételt (a kőegyszerű, de annál zsírosabb Lux Æterna képében), groove-os döngölést, de még a Load/Reload-korszak is megidézésre kerül időnként. Mindezt pedig ugye a Hardwired... lemez foglalta először keretbe.

Az album legnagyobb hibája kétségtelenül a dalok túlnyújtása, kicsit hasonlóan a legutóbbi Iron Maiden lemezhez. A játékidő is meglehetősen hosszú a maga 77 percével, így könnyen elkalandozhat a hallgató figyelme, különösen az album közepe táján. 

A címadó dallal nyit a lemez, ami egy kellemes dob+basszus intróval a Motörheadet idézi, a lemez lendületesebb tételei közé tartozik, szinte az előző lemezt záró Spit Out The Bone testvérének tűnik, valósággal összeköti a két lemezt. A dal egyébként 

úgy idézi meg a nyolcvanas éveket, hogy közben nagyon is a mai Metallica szólal meg: 

nem akarja túlbonyolítani a dolgokat, nem akar többnek látszani, mint ami. A folytatás is hasonló szellemű, ám kicsit visszafogottabb a Shadow Follows képében, de itt már egyértelműen a groove-ok dominálnak. 

A hármas Screaming Suicide már-már vidám hangulatú kezdésével egy olyan Kill 'Em All korszakos riffet villant, amilyenre minden (hagyományos értelemben vett) speed/thrash fan csettint egyet. A dal dobsávját alaposan meghallgatva mosolyodtam el először, ugyanis élek a gyanúperrel, hogy a legendásan rossz dobos Lars Ulrich refrén utáni lábdobjait valami okossággal bütykölték meg, hiszen még a fénykorában sem volt képes ilyen duplázásokra, nem még közel a hatvanhoz. 

A Sleepwalk My Life Away tipikusan túlnyújtott tétel, ám a dal elején kimondottan élvezetesre sikerült Rob Trujillo basszusintrója. Apropó basszus:

a Metallica történetében talán a Fekete lemez óta nem voltak ennyire előre keverve a hangszer sávjai, 

ami külön jópont a basszerosokkal rendszeresen kicsesző zenekartól. 

A You Must Burn!-ben idézi meg leginkább a Metallica a legnagyobb kommerciális sikereiket elhozó Fekete lemez hangulatát. Kétség kívül a Sad But True kistesóját köszönthetjük a dalban, persze a nagy elődhöz nem tud felérni, inkább csak gegként működik. De ugyanitt fedezhető fel leginkább a sokat köpködött Load lemezre jellemző füstös hangulat is.

A lemez első felvezető daláról, a Lux Æternáról már szóltam, nem véletlenül lett az album központi tétele. Egyszerű, lényegre törő és főleg: rövid nóta, melyben a Metallica legkorábbi korszaka idéződik meg. 

A folytatás az előző dal lendületét követően nem is tudja megragadni a figyelmünket, annyira az örök fény hatása alá kerülünk, így a Crown Of Barbed Wire és a Chasing Light is inkább töltelékdalnak tűnik (már amennyire egy Metallica-lemezen lehet ilyen – helyesebb lenne a kevésbé kiemelkedő pillanat kifejezést használni rájuk). Az előbbi rideg énektémájával és enyhén disszonáns-progos gitártémájával nyújt némi újdonságot, utóbbi pedig a kielncvenes évek közepének alternatív metal felé való kikacsintásával húzhatja mosolyra vagy épp haragra a szánkat attól függően, mennyire komáljuk a Load-Reload albumpárost.

Az előzetesen kihozott If Darkness Had A Son valahogy már az első pillanattól fogva mellényúlásnak tűnt. 

Amolyan mesélős, a koncepció oltárán feláldozott tétel, melynek refrénjével James még a St. Anger előkészítési fázisában foglalkozott, ám akkor még nem állt össze, és most sem vagyok meggyőződve róla, hogy 100%-os sikerrel járt. Bár a dalban szépen dohog a basszusgitár, összességében Kirk Hammett fantáziátlan szólójával együtt úgy megy el mellettünk, mint egy idegesítően nyikorgó tehervonat.

A punkos hatásokat mutató, már már popos Too Far Gone? viszont igazi teliltalálat!

Az előző lemez címadó nótájával és a záró Spit Out The Bone-nal együtt a 21. századi Metallica legjobb dala. Semmi tökölés, csak döngölés és James elképesztő refrénje, ami leszakítja az ember fejét. Ha erre nem fog beindulni a közönség a koncerteken, akkor semmire!

Az utolsó előtti Room Of Mirrors ismét egy gyanúsan jól sikerült lábdobokkal bíró (ejj, ProTools?!), lendületes tétel, ami inkább a Metallica lemezeinek végén szokott előfordulni. Az ilyen dalok célja, hogy a play gomb ismételt megnyomására késztesse a hallgatót. Nagyszerű tétel, melyben a Master Of Puppets korszakot, azon belül a Disposabel Heroes egyes megoldásait vélem felfedezni, persze 21. századi köntösben. 

A záró Inamorata egy igazi doomos tétel, abszolút nem jellemző a Metallicára, mindazonáltal kimondottan jól áll a bandának, ahogy a Load/Reload idején is jól álltak a hasonszőrű tételek (pl. The Outlaw Torn). A középtempós, progos dalnál nem érződik annyira fájdalmasnak a dal hossza sem, valójában fel sem tűnik ez a kiváló gitár- és énektémák között. 

Egy Metallica lemez megjelenése mindig fontos pillanat a teljes zeneipar számára, hiszen a banda trendeket hozott létre és sohasem félt újítani. 

Hosszú ideje először most tűnik úgy, hogy nem akartak gyökeresen mást csinálni mint korábban, hanem boldogok azzal, hogy rátaláltak egy olyan útra, amin jól érzik magukat.

Ez utóbbi tétel leginkább James Hetfieldre vonatkozik, aki sokszor szállt alá a pokolba az elmúlt években, de sikerült onnan megerősödve visszatérnie. A Metallica 2023-ban minden eddiginél felszabadultabban, bármiféle bizonyítási kényszer nélkül tért vissza a metal zenék trónjára. És ebben az sem akadályozza meg, hogy régen minden jobb volt, hogy Lars nem tud dobolni, vagy épp Kirk eltrógerkodja a szólózást. 

A 72 Seasons nem egy hibátlan lemez, de ezt senki sem várja el tőlük, mert ezzel, vagy inkább épp ettől ők a Metallica, akik az év egyik, ha nem a legjobb lemezét adták rajongók millióinak.

Metallica Tim Saccenti header 1392x884
Kövesd a Piros7est az X-en is! Kövesd a Piros7est az X-en is!