MAGYAR KÁRTYA

Mi is megéltünk hasonlót annó 2024. okt. 2.

Azt azért nem, amit ma ukrajnában a magyarokkal csinálnak. Illetve csinálni szándékoznak.

De a mečiari kilencvenes évek vége felé, a Slavkovská erában, bizony nálunk sem engedtek magyar nyelvű bizonyítványokat kiadni, iskolaigazgatókat váltották le, akik szembe mentek a szlovakizációval és be akarták vezetni az alternatív oktatást a magyar iskolákban.

Azaz azt, hogy a magyar nyelven és irodalom kívül szinte minden más tantárgyat szlovákul oktassanak a magyar intézményekben. A szaktantárgyakat mindenképpen.

Ebben az időben még erősek és elszántak voltunk, mint közösség. Volt számos tiltakozás, élőlánc és hasonló közösségi erődemonstráció. Mára viszont ez a fajta nemzeti immunitás mintha kiveszni látszana a közösségünkből.

Jól elvagyunk a virtuális személyes és politikai vitáink lufivilágában. Tarol a közösségi média, az olykor talmi sztrímingtartalmak világa.

Bezárkózunk a saját kis online világunkba és egyre kevésbé érdekel bárkit is, hogy mi zajlik a tévé képernyőjén, a számítógép monitorján és az okostelefon kijelzőjén túli való világban.

De, hogy miért írom ezt? Azért, mert Ukrajnában is hasonló helyzet alakult ki, mint annó a Felvidéken. Sőt!

Ott talán még sokkal durvább a szitu.

Az MNO beszámolója szerint Kárpátalján még a szünetekben sem beszélhetnének magyarul a diákok és a tanárok a legújabb törvényjavaslat alapján.

Ez pedig már a Trianon utáni csehszlovák rémuralom időszakát idézi.

De vajon az ilyen hírek mennyire kavarják fel a felvidéki politikai és közösségi állóvizet? Félek, hogy szinte semennyire.

Közönyösek lettünk a nemzeti ügyeinkkel, harcainkkal kapcsolatban, langyosak a hitben és megalkuvóak a becsület téren is, sajnos (tisztelet a kivételnek). Ez a középgenerációkra is, de főleg a fiatalabb korosztályokra jellemző.

Hogy lesz ebből közös érdekképviselet, hatékony politikai munka? Kérdezhetnénk. Leegyszerűsítve, hogyan lesz ebből 5 százalék feletti magyar etnikai párt?

A választ nehéz megtalálni, de muszáj. Enélkül lassú pusztulásra vagyunk ítélve mint közösség.

Gubík Lacinak, és legközelebbi munkatársainak, a Magyar Szövetség prominens politikusainak (csúnya magyarsággal mondva) fel van tehát adva a lecke rendesen.

A semmiből (nem akartam erősebb kifejezést használni) kellene valamit alkotni, ráadásul valami nagyot. Úgymond, várat építeni. Ráadásul záros határidőn belül. Ez a közösségi, politikai és médiaközeg elvárása.

Emberes feladat ez, szó, ami szó. De, ha a Jóisten velünk, ki ellenünk?

(Nyitókép: Mečiar hölgykoszorúja - Katarína Tóthová, Oľga Keltošová a Eva Slavkovská, Forrás: anc)