LIBERNYÁKULUM

Mi kell, Andzseló? 2025. okt. 27.

A művészet az ember lelkének kivetülése műveiben, előadásaiban, érzéseinek és gondolatainak megélése, kifejezése. Így van ez a festészetben is. Persze nem árt – sőt, kifejezetten ajánlott –, ha mindehhez valami isteni tehetség is társul, mert az bizony jót tesz a műnek. Ki ne ismerné Michelangelo, a XVI. század egyik legnagyobb festőjének nevét és műveit: köztük a Sixtus-kápolna mennyezetére festett Ádám teremtése című freskót, vagy a Firenzében kiállított Dávid-szobrot? Szinte mindenki, akit egyáltalán érdekel a művészet, annak szépsége és varázsa.

A művészet sokszínű és sokirányú – a modern, avantgárd irányzatokra ez különösen igaz. Talán nem beszélek mellé, ha azt mondom, hogy a modern művészetet – annak irányait – a jelenlegi társadalom, főként a jóléti, ezen belül is a sznob, újgazdag rétegek igénye is életre hívja és táplálja. Hiszen mecénások és eladott képek nélkül vajmi kevés értelme lenne ennek a fajta művészetnek, és kevesen vállalnák azt a nélkülözést, hogy életükben – mint Vincent van Gogh – egyetlen festményt se adjanak el. Tehát mondhatjuk, hogy az igény, sőt, az igénytelenség is életben tarthat egy-egy festészeti vagy szobrászati irányzatot.

Aki figyelemmel kíséri a neves aukciósházak eladási statisztikáit, sőt, egy-egy eladott mű sorsát is követi, azt aligha lepi meg, ha olyan alkotásokkal is találkozik, amelyeket naiv, amatőr véleménymondóként vagy egyszerű érdeklődőként még a padlásfeljáró díszítésére sem választana. De nem így van az újgazdagoknál, akik – senkit meg nem sértve – pont annyira nem értenek a művészethez sem, de öntelt sznobizmusból, vagy mert az újgazdag szomszédjuk is vásárol ilyeneket, nem akarnak lemaradni az esti koktélpartikon bemutatott „remekművekről”, melyekért az új irányvonalat képviselő avantgárd festők alaposan elkérik az árukat – mert megtehetik.

Én például találkoztam már olyan újgazdag könyvvásárlóval, aki nem a művek írói vagy tartalma miatt vásárolt könyvet, hanem centiméterrel lemérte, mennyi fér be az új vitrin polcára – ahol aztán jól mutatott.

Ha azt hiszi, hogy ez valami vicc, akkor nagyon téved. És ha van egy kis ideje két kávé között, s nincs egy árva buzernyákja sem, nosza, álljon be vándor avantgárd festőnek, és fesse meg élete főművét a vászonra! Lehetőleg adjon neki olyan címet, ami elgondolkodtatja a vevőt, vagy legalábbis takarja a semmit. Mert minél rejtélyesebb a mondanivaló, és minél absztraktabb, elvontabb a mű, annál jobb.

Kiváló alap lehet ehhez például egy egyszínű, éjfeketére festett vászon, melynek címe lehetne:
„Dél-afrikai bányászok szenet bányásznak éjjel, áramszünetben.”
Egy ilyen „fantasztikus” mű, amelyen évekig lehet kutatni, vajon a kép melyik sarkában vannak a bányászok, akár milliárdossá is teheti alkotóját – ha kellő felhajtással és reklámmal eladják egy árverésen valami milliárdos elmebetegnek.

Kicsit bonyolultabb téma lehetne például a szellentés megfestése, mert a szagot is valahogy bele kellene komponálni a gondolatiság és a valósághatás kedvéért – hiszen az értelmet és az érzelmeket inspiráló mecénások az ilyesmit is kedvelik.

Nemrégiben Párizsban 18,4 millió euróért – azaz több mint 7,4 milliárd forintért – eladtak egy „festményt”, amely egyetlen árnyalatú kékre festett vászon. Sem táj, sem ember, sem gondolat, de még egy kocka, pont, madár vagy hal sem tűnik fel rajta. Még csak nem is az óceán kékje, amelyben talán lenne valami gondolat a mélységről – mármint az értelem mélységéről, melyből nemcsak felemelkedni lehet, de bele is lehet süllyedni, sőt, megfulladni.

A kép csupán egy szín. Egyetlen szín – és ezért fizetett valaki annyit, amiből egy kisebb kórházat lehetne felépíteni, vagy – ami manapság különösen aktuális – az ukrán hadsereg számára milliónyi töltényt vásárolni, hogy „megvédje a világmindenséget a gonosztól”. Félre ne értsenek: nem a kommunisták kedvenc gondolatmenetét akarom magamévá tenni, akik szerint ne épüljön sem stadion, sem színház, sem uszoda, sem autóút, sem kastély, csak kórház legyen, meg ingyen kenyér és gyógyszer. Kétségtelen, hogy az egészségügy fontos – főleg a betegek számára –, de az egészséges ember is szeretne élni, élvezni a létét, ha már megszületett.

A Párizsban eladott (hol is máshol?) képet Yves Klein festette 1961-ben, és azóta is az „avantgárd művészet zsenialitásának” példájaként emlegetik. Ilyen „zseniket” akár nálunk is lehetne képezni – más-más színű, egyszínű képek festésének oktatásával –, de talán Közép-Európában nem lenne akkora kereslet az ilyen magas művészetre.

De őszintén: gondolja-e valaki, a normális emberek közül, hogy ez még művészet, vagy már a világ végső elszakadása a valóságtól? Amikor emberek küzdenek a megélhetésért, egy vászon, amelyen csak egyetlen kék festék van, 7,4 milliárdot ér. Ez már nem kreativitás. Ez a valóság arculcsapása.

Amit azonban már nem javaslok feltalálni az avantgárd ifjú, feltörekvő mestereinek – a duplicitás elkerülése végett –, az a fehér falra, szürke szigszalaggal felragasztott banán, amely 34 millióért kelt el egy aukción. Vagy a klímavédő aktivisták (avagy ökoterroristák) által vörös festékkel leöntött, José Garnelo 1892-ben készült Első tisztelgés Kolumbusz Kristóf előtt című képe, mellyel a bolygó felmelegedése ellen tiltakoztak. Az elkövetők pénzt nem, de két év börtönt kaptak – igaz, koszt és kvártély járt mellé.

Vagy említhetjük Denge-Lenge Boldizsár alkotását, az Egy üres mezőn magányosan álló traktort, melynek címe: Szántóvető paraszt délben – s amely csak azért ábrázolja egyedül a traktort, mert a paraszt épp elment ebédelni.

Ezek a témák már mind foglaltak – de a fantázia tárháza végtelen. Engedjétek szabadon a szellentést, és próbáljátok élethűen, gyorsan felpingálni az életérzést – néhány millió reményében. Mert ahogyan a dal is mondja:
„Most múlik pontosan, engedem hadd menjen...”