ZSÍR

Kirándulás a kínai multiverzumban 2022. máj. 27.

Az ember fenntartásokkal ül le távol-keleti filmet nézni, még ha az amerikai is. Élénken él az emlékezetemben, hogyan lett az egész jól kitalált Snowpiercerből (a cím magyar fordításában valamiért elengedhetetlennek tartották odabiggyeszteni, hogy Túlélők viadala) egy koreaiasan verekszős film, vagy hogyan lesz nézhetetlen a kultúraspecifikus humortól és képi világtól a Death Note (amit számomra a sorozat sem mentett meg). Hallgatni jó, nézni borzalom. És hogyan áll mindezekkel szemben az Élősködők vagy az Old Boy, melyekben ugyan szintén burjánzik az ottani humor és életfelfogás, de a mondanivalónak, a sztorinak és más megoldásoknak hála sikerült jót alkotni. Nincs ez másképp a Minden, mindenhol, mindenkor (hogy az at once hogyan lett mindenkor, megintcsak kérdéses) esetében sem. 

Besorolása scifi, de akár akciófilm is lehetne a zsánerelemek alapján, azonban ne tévesszen meg bennünket a skatulya: a film kőkemény dráma. Fogalmatlanul ültem be a moziba, korábban egy sort sem olvastam a filmről, az első húsz percben pedig azt sem tudtam, mit nézek, ráadásul elég komolyan berzenkedtem is. Az alapötlet egyszerű és kézenfekvő, olyannyira, hogy meglehetősen gyakran mindenki elgondolkodik rajta. A mi lett volna, ha..? kérdése nem egy Pillangó-hatásos mélyrepülésben, hanem egy mérhető adathalmazban jelenik meg. 

A Minden, mindenhol, mindenkor teóriája szerint életünk minden döntése – hogy tejjel isszuk-e a kávét, nonmeg hogy összejövük-e valakivel – újabb és újabb párhuzamos univerzumokat nyit meg, amik a megfelelő hightech felszereléssel (headset?), és kellő mértékű nonszenszfaktorral átjárhatóvá válnak, így képesek lehetünk más életutat bejárt énjeink képességeinek felhalmozására.

Nagyjából ennyi. 

A főszereplő egy kínai bevándorló mosodatulaj, akinek a férje kezdetben esélytelenül próbálja szembesíteni válási elhatározásával. Lánya leszbikus, aminek felvállalása nehéznek tűnik apja előtt, ráadásul az adózással sincs minden rendben. 

Az alaphelyzetből kiindulva rengeteg képességre tesz szert: képes kungfuzni, ünnepelt színésznő, remekül énekel, és sztárséf is, miközben megismeri a többi univerzumban élő énje élettörténetét, döntéseit is. 

A kezdeti csillogás után mindegyik életút felveti árnyoldalát, az ember pedig végsősoron rádöbben: ott van a legjobb helyen, ahol épp van. Ehhez pedig már csak egy hivatalnokok elleni rendezői gyűlöletet megtestesítő adóellenőr; a multiverzumot eltörölni kívánó főgonosz, és a helyi 42-nek megfelelő bagel kell, hogy teljes legyen a recept. 

A film remekül operál a nonszensszel, mint világugró faktorral. Az ember néha felszisszen, az altesti poénokat is kiaknázták bőven, de hadd ne fájjon nekünk, ahogy Rabelais hagyományait felfedezik a tengerentúlon. A párhuzamos világok teremtette lehetőséggel remek párost alkotnak,

és végre egy film, ami nem csak bedob egy geget, hanem végig is viszi azt szüzsészerűen.

Avagy ha történik egy baromság, akkor annak még szerepe lesz.

A Minden, mindenhol, mindenkor külső burkait lefejtve rátalálunk a sztorimagra, ami valahol „a szeretet mindent legyőz”, „a kamasznak lenni nehéz”, és a „középkorú nőként nekem kell mindent megoldanom” jelensége között fekszik félúton. Általában a művek jelentősége abban rejlik, hogy hogyan tudják a közhelyes alapgondolatot úgy körülépíteni, hogy felfedezése örömmel járjon, és egyszerre kihívást is jelentsen. Dan Kwannak és Daniel Scheinertnek sikerült, hiszen a történet nemhogy nem hat negédesnek, de megható, és a maga módján szórakoztató is. Hogy egy mű közhelyes, az még semmit nem jelent, hiszen a Rómeó és Júlia ötletmagva „a szerelem mindent legyőz, még a halált is”, miközben a gondosan felépített karaktereknek köszönhetően működik az egész.

A filmben a mellékszereplők is remekeltek, az egyszerre idegesítő szigma- és alfahímet eljátszó férj (akit az Indiana Jones és a Végzet Templomában feltűnő vicces kínai kissrácot, Picúrt is játszó Ke Huy Quan alakít);

a morózus nagypapa, akiről máig nem tudom, hogy ő most kinek az oldalán állt végtére; és a bürokrácia megtestesítőjeként fellépő adóellenőrt alakító Jamie Lee Curtis remekeltek. A mellékszálak érdekesek, és – fontos leszögezni – a maguk módján viccesek is lettek.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy az előbb felrótt távol-keleti elemek nélkül vajon tudott volna-e működni a film, de félő, hogy a célnál jobban nyomasztó lett volna. Hiszen a világot megszüntetni akaró főgonosz szoros szálakkal kötődik a főszereplőhöz, de ne legyen kételyünk, az anya-megmenti-a-lányát-közhelyen is csavartak egyet az alkotók. 

A degenerált humor, az enyhén túltolt akciójelenetek pont annyira könnyítik meg a befogadást (még ha dühösen fújtatunk is közben), hogy a friss filmélmény könnyed legyen, a komolyabb kérdések pedig órákkal és napokkal a mű megnézése után is felmerüljenek. És ha a film ennél is népszerűbb lenne, szomorú bölcsészlányok Facebook-borítóképévé válna egy darab kő, amire szemeket ragasztottak.

(Nyitókép: Prorom)