A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
281858432 5173994076030618 1029315043006931657 n

Mitől kísérteties a Stranger Things, és miért rombolta le saját eszményeit az utolsó évad első fele? 2022. jún. 2.

Az Alien-franchise leginkább amiatt működött, amit a neve is szimbolizál: az idegenség miatt. Emiatt ette bele magát a rettegés mindannyiunkba az első résznél, és emiatt lepett meg sokakat, hogy Damon Lindelof forgatókönyvíró segítségével Ridley Scott megpróbálja megölni az idegen legfőbb tulajdonságát, az idegenséget. A Prometheus egy filozófiai sztorit próbált elmesélni, majd Lindelof lelépett, az előzményfolytatás után pedig jött a Covenant csapnivaló jumpscarekkel, és a filozófia teljes hiányával. És a hegedülő robot volt a gonosz. 

Stranger Things alapfelépítésében hasonló, azzal együtt, hogy az Upside Down világa bevonja azt, amit Freud kísértetiesnek nevez. Ahogy az lenni szokott, nem szerencsés a fordítás, leginkább ismeretlen ismerőst jelöl, összefüggésbe hozható például a doppelgänger mitológiai alakjával. Eszerint ha találkozol saját magaddal, az balszerencsét, adott esetben eljövendő halált jelöl, de mégis maga a találkozás a legkísértetiesebb, hiszen te magad vagy, és mégsem. A Stranger Things Hellyel lefeléje (elnyújtott sóhaj...) emiatt kísérteties: tökéletlen mása a történetek helyszínéül szolgáló Hawkinsnak, de tele van szörnyekkel. Ahogy azt a negyedik évad felének fináléjában is konstatálják. És akkor a varázstalanítás. 

Várható volt, hogy eljön az a pont, mikor ezt az egészet meg kell magyarázni demogorgonostul, titkos-cia-bázisostul, elmenyúzóstul. Egy ilyen léptékű projektben, amit amúgy elvisz a hátán a nyolcvanasévek-nosztalgia, és sokakkal ellentétben nekem az első két évad céltalan kikacsintásai sem hatottak túl soknak, ellenben a negyedik évad néhol erőltetett referencialitásaitól. Mondjuk a Wes Andersoni rémálomba csöppent, egyébként teljesen érdektelen Will-Mike-Jonathan-füves srác négyesnek kijelenti az egyik mellékszereplő, hogy az internet csupán egy új korszak kezdete. 

Apropó szálak, a Duffer-testvérek nyilván érezték, hogy túl sok a karakter, emiatt nincs idejük kibontakozni.

Ezért három szálon fut a sztori, a hamar közösségkedvenccé váló, emiatt komplex karaktert nem igazán kapó Maya Hawke által alakított Robin együtt lóg Nancyvel (akinek szintén nem lett túl sok jelenléte, nagyjából Robinnal próbál barátkozni, de az írói szándék két dörzspapír súrlódására emlékeztet), Steve-el, akinél mintha az első három évad karakterfejlődése szimplán eltűnt volna, és megint csak csajozni akar és nyekereg. Hozzájuk csapódik még a rockercsávó Eddie, akivel sem én, sem a rendezők nem nagyon tudtak mit kezdeni. Mármint meggyanúsítják a szörnyű gyilkosságokkal, aztán pedig a karaktere annyi, hogy kocka. És rocker. Melléjük verődik még Sadie Sink karaktere, Max, illetve Gaten Matarazzo Dustinja, no meg egy idő után a kosarassá váló, majd visszavedlő Caleb McLaughlin által alakított Lucas. Míg előbbi kettő hozza a kötelezőt, sőt, Sadie Sink játéka érezhetően fejlődött, sőt, a negyedik részben, mikor a (végül be nem következő) halálára készülve komoly színészi teljesítményt tesz le az asztalra. Lucas azonban nem tesz hozzá a sztorihoz, karaktere valahogy próbálja kompenzálni a valahová-tartozás-igényét, emiatt előbb bevágódik a kosaras csapatnál, aztán pedig tévútra vezeti az Eddiet üldöző árja csapatvezért. Érdemes lett volna megfontolni egy-két fontosabbnak hit karakter meggyilkolását a sorozatban, de ehhez nem voltak elég tökösek a rendezők. 

A másik szálon, a napfényes Californiában áll össze a már említett Will-Mike-Jonathan-füvescsávó tandem, felejthetően. A Noah Schnapp által alakított Will az első évadban is csak szerencsétlenkedni tudott, de ott legalább meg kellett menteni. Egy kínos párbeszédben a Finn Wolfhard által alakított Mike tudtára hozza, hogy harmadik keréknek érzi magát mellette és Millie Bobby Brown mellett, nekem ugyanez volt az érzésem ezzel a szállal. Nagyjából semmi értelme nem volt, a legtöbben csak fényvisszaverő elemek a kamera előtt. Mike Kaliforniába érkezésekor idegesítően flegma, majd mikor ezt abbahagyja, a nagy semmi marad csupán. Jonathan pedig szenved, hogy szakítani kellene Nancy-vel, és egymásnak kamuindokokat beadva nem találkoznak a tavaszi szünetben, de ez a szál egyelőre nem is futott ki sehova. És túlzottan nem is vonzotta be a nézőt. 

Millie Bobby Brown továbbra sem viszi túlzásba a játszást: nagyjából a Stranger Things Daeneryse. Az idő nagy részében vagy fáradtan vagy dühösen szenved, hogy ez rendezői húzás, vagy sikerült elérni a színész határait, jó kérdés.

Karaktere leginkább szenvedő pozícióban játszik, azonban ennek annyi árnyalata lehetne, amit nem lehet kamerába bámulással lefedni. És most jön a spoileres rész, ugyanis a színészi játék mellett a története sem volt egy nagy eresztés. 

Mert a negyedik évad többször utalt rá, hogy Tizenegy követette el a mészárlást a szupertitkos gyerekkísérletes CIA-laborban. Már kezdett összeállni a képzelt szál, hogy egy morálisan kezdetben megkérdőjelezhető, de érezhető karakterfejlődésen áteső szereplőt kapunk, aki lemészárolt mindenkit a komplexumban. Vagyis majdnem mindenkit, mert aki a képernyőn kívül hal meg, az nem hal meg, lást Jim vagy a gonosz őszhajú bácsi karaktere. De az utolsó részben kiderül, hogy nem ő mészárolt, ő pusztán a gyilkost ölte meg, így nyitott átjárót az Upside Downba. Majd kapunk egy röhejesen meganimált átváltozást, ahogy a gonosz letaszíttatik odafentről, majd egy skywalkeres luciferi átváltozással ő lesz a főgonosz.

Vagy nem is a főgonosz, szimplán az aktuális főgonosz, hiszen ha minden igaz, ő csak a Léleknyúzó egy tábornoka. Aki tiniket öldös, hogy elfoglalja a világot, mert kiszúrtak vele. És emiatt nem ismertük meg a bulimiás Chrissy történetét. Kár. 

A mentális betegségek reprezentációja egyre gyakoribb, lehet ordenáré és szájbarágós módon, mint a Tizenhárom okom volt... című tinisorozatban, és lehet bravúrosan, cselesen járulékos cselekménynek álcázva a lelki betegségek bemutatását, ahogy azt tette a Bojack Horseman is. Az, hogy Millie Bobby Brown karakterét megbullyingolják, sajnálatos, de karakterfejlődéséhez nem járul hozzá (hiszen eddig is szekálták), a jelenségről pedig nem akar vagy nem mer többet bemutatni. NIncsenek motivációk, nincs az aktív részt bemutató lélekrajz. Csak csesztetik, mert új lány, és kihasználják, hogy be akar illeszkedni. Amivel nem lenne baj, de legalább vezetne valahova. Hozzájárulni pedig nem járul hozzá Tizenegy karakteréhez, hiszen alapvetően motivált abban, hogy visszaszerezze az erejét. Különben azzal sem foglalkoztak, hogy milyen átlagos lányként úgy visszailleszkedni a társadalomba, és eltűrni a bántalmazást, hogy néhány évvel korábban ő mentette meg a világot, és szuperereje volt.

De nem a lélekábrázolásáért szeretjük a Stranger Thingst. 

Így lett szimpla bosszúsztorivá az, amit három évadon keresztül félve építgettek. Persze nem lenne meglepő, ha valamilyen morális körítést is kapnánk a negyedik évad második felében, júliusban, de ez eddig harmatgyengének tetszik. A maga módján érdekes, sőt izgalmas volt a cliffhanger, ami elsőre erőtlennek és közhelyesnek tűnt, de csavartak egyet a sztorin, bevonva egy John Cusack-filmet az asszociációs mezőbe. De az a rettegés, ami végigkísérte az évadok megnézését, nincs többé. A főgonosz egy csávó, akit megcsapdosott a villám, hogy hivatalosan is felhasználja az egyik legősibb bibliai toposzt. Amivel nincs semmi baj, minden alkotó régi történetekből építkezik (sőt, ugye tudjuk, hogy a Biblia, az Iliász és az Odüsszeia megírásával minden történetet megírtak, az összes többi már csak ezek vegyítése), csak az ennyire nyilvánvaló referenciától az embernek elmegy a kedve. 

Összességében csalódás a Stranger Things félévadzáró, a kényszerű magyarázkodás és szálelvarrás nem sikerült jól, egyelőre egy kőegyszerű és varázstalanított elméletté silányodott az ereje nagy részét a kísértetiesből nyerő univerzum. A nosztalgiavonat, a párbeszédek, és a félig-meddig szórakoztató karakterek (lásd a visszatérő Winona Ryder szerencsétlenkedése Oroszországban) megmenti a sorozatot, jó megnézni. Ez önmagában egy jó sorozat lenne, ha nem lenne előtte a három évad, ami kimagasló elvárásokat támasztott a negyedik, és a készülő ötödik évaddal szemben. Folytatásként, az előd hagyományaihoz mérten gyengécskének nevezhető. Lesz mit megmenteni a készülő évadzárásnak.

(Nyitókép: Facebook)