7832

Molnár Miklós atya: Eucharisztikus élet 2024. jún. 3.

A liturgiában Krisztus ünnepli a Mennyei Atya szövetségben elköteleződő szeretetét az egész világ iránt. Éppen ennek misztériuma csúcsosodik ki az Eucharisztia ünneplésében, amely mintegy koncentrikusan átjárja az Egyház egészét, írja Molnár Miklós Atya. szemle következik:

"Az Oltáriszentséget ünnepli az Egyház. Sok oldalról megközelíthetjük ezt a misztériumot! Lehet az Úr nagylelkű ajándékaként, lehet az Egyház szentségi életének „csúcsaként és forrásaként”, vagy az Élet Kenyereként is, de lehetne még számtalan oldaláról vizsgálni! Hiszen az Eucharisztia az egész lelkiélet minden mélységét magába foglalja, az Egyház minden tevékenységét áthatja és a világot is megszenteli. Persze, hogy kimeríthetetlen mélységei vannak!

Ma, én a keresztény ember életének mintájaként szeretnék rátekinteni. Az Eucharisztikus élet a küldetésünk Krisztus követőiként. De mit jelent ez? Hogyan közelíthetünk hozzá, hogy ne egy elvont elméletnek, hanem gyakorlatban használható útmutatónak lássuk?

Ez a három kifejezés, amit az alapítás szavai között említ az Újszövetség, azt gondolom, jól felvázolja a témánkat: „kezébe vette, megáldotta, megtörte”. Ez a három vonás egy keresztény ember életében is jelen kell, hogy legyen.

Az Úr kezébe vesz minket, ha átadjuk az életünket neki. Ez az átadottság okozza, hogy az áldozatunk nem lesz hiábavaló. Ahogyan az Úr Krisztusnak az áldozata is lényegét tekintve az engedelmességből született, nekünk is akkor lesz értékessé az életünk áldozata, ha ugyanez az engedelmesség munkálkodik bennünk. Ez a fajta nem vak, hanem mer gondolkodni, kommunikációban születik meg és tudatos döntés következménye. Jézus saját elhatározásából lesz értünk szentelt áldozat. Ez a szabadság teszi lehetővé, hogy a szeretet valósuljon benne meg. Ha csak sodródnék a szenvedések felé, vagy Krisztus csak a meg nem értettségnek az áldozata lenne, semmit sem érne az áldozatunk. A „felvállalt kereszt” változik át szeretetté. Ez az első lépése ennek a mély keresztény életnek.

A második, hogy az Úr megáldja az életünket. Hálát ad értünk, mert az Ő teremtményei vagyunk, de azért is, ami jó bennünk van. Hálás azért, amikor a szabadságunkban meghozott döntésünkkel, tetteinkkel jó irányba haladunk. Ez a hálája, áldása, természetesen, az Ő szeretetének a gyümölcse, hiszen nem kényszerülne a teremtményei felé ilyen módon viszonyulni. Ez a második lépés azért is fontos, mert Isten nem mindenre adja áldását.

A bűnre, például biztosan nem.

(Ismét megerősíteném, mert még mindig terjednek félreértelmezések, hogy a dikasztérium levele, mely a rendezettlen kapcsolatban élő személyek megáldását engedélyezi, hangsúlyozza, hogy nem a bűnt, a sérült kapcsolatot, hanem a bennük ragadt embereket kell megáldanunk, hogy az áldásból erőt merítsenek a megtérésre.) Szóval, ez a második szint arra hív meg minket, hogy igazodjunk Isten mércéjéhez, és arra, hogy emlékezzünk Jézus bűnösök iránti vágyakozására. Végsősoron az istenfélelem kegyelmére, mely által igazodunk Teremtőnk akaratához.

A harmadik lépés a legnehezebb. De nem csak erőslelkűeknek való! „Megtörte.” Ez a lépés nehéz mert mindenféle félreértések lehetnek belőle. A Zsidókhoz írt levél, mely oly’ mélységesen tárja fel az áldozat teológiájának csodáját, megfogalmazza ennek mintáját: „Krisztus (…), aki az örökkévaló Lélek által önmagát ajánlotta föl Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (9,14) A mi megtörettetésünk akkor szolgál az élő Istennek és nem bálványoknak, ha először is, ahogy korábban kifejtettem, önkéntes áldozat.

A keresztények között sok olyan személlyel találkozhatunk, aki jól érzi magát az áldozat szerepében. Csakhogy ennek semmi köze nincs a krisztusi áldozathoz, ez az emberi psziché játéka.

Nem az megfelelő áldozat, mely mindenki kénye-kedvének odadobja magát, hanem az, amelyik az „én-erejéből” meri átadni magát. Aztán szükséges még, hogy így minden más holt cselekedettől is megtisztítson minket Krisztus vére. Aki nem fogadja el a felajánlott megtisztulást akár a gyónásban, vagy a keresztségben, az nem tudja majd megkülönböztetni a bűn következményét és a felvállalandó áldozatot. Ám azt is halljuk itt, hogy a Lélek által történik meg ez a szolgálat. Mert a saját erőnkből sosem leszünk képesek megfelelően szolgálni. Éppen az engedelmesség által nyitjuk meg az utat a Szentléleknek, hogy a bensőnkben elkezdjen munkálkodni. Ő ad erőt, kitartást, kedvet ahhoz, hogy igazi áldozatot hozzunk.

A megtörettetés egy egyensúlyi állapot az önmagam értéktelenségének tudatából való értelmetlen önfeláldozás és az önmagamban való üres tetszelgés között, ami csak szavak szintjén áldoz fel valamit magából, de máskülönben még feláldozva is olyan makulátlan tiszta és sértetlen, ami még a Báránynál sem volt megfigyelhető. A Szentírás így jövendöl Jézus áldozatáról: „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.” (Iz 53,3) Aki önámításában feláldozottságában tetszeleg magában, de igazában egy karcolása nincs, a ruhája redője is elrendelt rendben áll, valójában semmilyen kapcsolatban nincs a krisztusi áldozattal. A Megváltó, amikor Önmagát értünk ajánlotta, eltorzult lett, mert átjárta a bűn fájdalma. A krisztusi ember, nem sokat törődik azzal, hogy néz ki, amikor felveszi a keresztjét. Az ilyen ember, akit az Úr tört meg, gyakran nem szép. Bizony gyakran olyan, akitől iszonyodunk. Ez azt is jelenti, hogy még ha bűnökkel küzd is, vagy a saját gyengeségei gyakran legyűrik is, esetleg próbálozásai közepette olykor elveszíti az irányt és Isten kezébe helyezi magát, akkor is tanúságot tesz Mesteréről.

Nem mindegy, hogy az Úrnak hagyom, hogy megtörjön, vagy hasztalan menekülök az életemben születő szenvedések elől. Amikor Jézus tör meg, abból élet fakad. Amikor másban török össze, csak a halálomra van. Az átadott élet minden összetöréséből másoknak, vagy nekem magamnak, élet születik, mert Krisztus áldozatába kapcsolódik be, a szentmise kegyelmei által.

A kapcsolathoz nem elég a találkozás. Ahogyan két személy órákat tölthet párbeszéddel anélkül, hogy valódi kötődés jönne létre, úgy a mi Istennel való kapcsolatunk is megmaradhat a felszínes összejövetel szintjén, anélkül, hogy valódi kapcsolatba lépnénk a Teremtőnkkel. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, egymásra kell hangolódnunk. Tudnunk kell kapcsolódni. Ez kirakatok között nem lehetséges. Hogyan is érhetne el a szívemig Isten, amikor én csak látványra megyek, de nem vagyok önazonos? Amikor Jézust megfosztják ruháitól és minden utolsó kis elválasztó fal megszűnik, példát mutat nekünk arra, miként kellene őszintén feltárulkoznunk elsősorban Isten előtt, hogy aztán ebből valódi egymásra hangoltság, vagyis kapcsolat szülessen.

Ha az Úr tör meg, azért teszi, hogy odaadjon másoknak. Az Eucharisztia szerinti élet azt jelenti, hogy átmenve ezeken a fázisokon, hagyom, hogy másokra nyitott életre vezessen az Isten. Így a sebeinken keresztül tudunk mélyebben egybeforrni egymással, hogy élet szülessen a fájdalmainkból. Erre mutat példát az Oltáriszentségben Krisztus."

Molnár Miklós atya