RIA-RIA

Néhány szó a szabadságról 2022. márc. 15.

Az 1848-49-es forradalom nagy tüzei elégtek, a csatatereken a zaj elcsendesült. Nyári éjszakákon még, pásztortüzek melletti csendes lobogásban éveken át suttogták, Kossuth a határon áll kétszázezer katonával, még mesélték halkan a nagy történeteket a nyertes csatákról, még féltve törölték le a portól a padlásra rejtett kardokról és puskákról, még meg-meg lengették a szabadság zászlaját az éjjeli hold tompa fényénél, még el-el énekelték a Kossuth nótákat a vigadók éjfél utáni bátor vakmerőségében. Aztán egyszerre csend lett. 

A tüzek mellől elfogytak a történetek, majd azok mesélői is. Elment az utolsó, a legutolsó, majd a legeslegutolsó 48-as honvéd is, kik még látták a trianoni ország csonkítást is, s még majdnem meglátták annak röpke visszarendezését is. Vajon ők, az utolsó percben mit gondoltak a szabadságról? S jöttek a nagy világégések, melyeknek tüzei már perzseltek, pusztítón, gyilkosan, s melynek szele ismét hordja az enyészet parazsát, a Kárpátokon túl. A szabadságért való küzdelem minden időben és mindenkitől elvett valamit: nagyapákat, apákat, testvéreket és fiakat, ártatlan gyermekeket és anyákat. Soha nem adták ingyen. Sírok emelkedtek kopár temetőkben, keresztek. puskacsövek torkolattüzei nyíltak virágok helyett. És a szabadság csak nem jött el közénk. Majd '56 lángjai az égig értek, birodalmak gőgje és tankjai tapostak e kis népen. Lánctalpak tépték az utcák kövét. Csapzott hajú srácok emelték magasra a lyukas zászlót Európa szívében, de a tűz, melyet meggyújtottak, már csak hamut hagyott, gyűlöletet és megaláztatást. 

A történelem sajnos mindig megismétli önmagát. 

Elégett minden és mindenki, csak a fekete üszök maradt. Ha van nép, amely ismeri a magárahagyatottság keserű érzését, akkor azok mi vagyunk. Aztán a lélekben megmaradt parazsakat feltámasztotta ismét a szabadság szele. Őrtüzek gyúltak ismét, a remény apró csodái, régi emlékek keltek életre csipkerózsikaálmunkból, elfeledett szavak keltek életre a szabadságról: ami volt, ami van, ami lesz. Mára sok minden elmúlt. Néha joggal érezhetjük, hogy talán már a szabadság utáni vágy is eltűnt, a szabadsággal együtt, aminek kiváltságára, megitélésére rátelepedett a globalista vIlág, mert rájöttek, hogy 

ez a legnagyobb dolog, amitől ha megfosztanak minket, mindent elvesznek tőlünk.

A mai, a szomszédunkban zajló háború is erről szól, Egy szabadságától,földi és természeti kincseitől kifosztott, megfosztott, és magára hagyott népről, mely későn ismetre fel, hogy milyen nagy dolog a szabadság.

Minden időszaknak, történelmi kornak megvannak a maga szabadság küzdelmei. A miénknek is. Nem adják könnyen egyik korban sem. Ezek a tüzek, melyek lelkünkben égnek, már nem izzanak, csak melegítenek. Már csak emlékeztetnek arra a nagy tűzre, mely képes volt népeket, nemzeteket a szabadság zászlaja alá terelni egy közös célért, egy akaratért egységbe kovácsolni. Vajon nekünk mit jelent ma a szabadság? Meghunyászkodást, megalkuvást, hallgatást? 

Mit jelent ma magyarnak lenni, szabad magyarnak? Nekem hűséget, szülőföldet, kiállást, küzdelmet, anyanyelvet, szolgálatot, vállalást, felelősséget. Cselekvő felelősséget a hűség mellett, hogy amiért a nagy elődök vérrel esküdtek, azt nem tagadjuk meg. Miért van az, hogy bár egy nyelvet beszélünk, sokszor mégse értjük meg egymást? Miért nem jut el a szó embertől-emberig, lélektől-lélekig?

A tüzek még égnek. Szerteszét, sok apró tüzünk pislákol az egykori nagy hazában és azon túl is. Mi is ott ülünk s beszélgetünk a régi nagy időkről, azokról, a történelemet teremtőkről, névtelen és neves hősökről, akik mertek égni, gyújtani, s elégni is ha kell. S mi vajon merünk-e? Valami nagy-nagy tüzet kellene már rakni. De nem a mocskos, értelmetlen háború tüzét, hanem a szeretetét. Hogy elférjünk körülötte, mindnyájan, akik nem csak melegedni akarnak, de a lángokból életre kelni, mint a Főnixmadár.

A szabadságot akkor értékeljük igazán, ha elveszik tőlünk, ha mindig újra és újra megszerezzük, a magunkénak mondhatjuk. Manapság a szabadság ismét fontos lett nagyon sok embernek, mert elvették. Elvette tőlünk egy jobb sorsra érdemes kor, amelyet jobb sorsra nem érdemes, gőgös és öntelt nagyhatalmi vezetők tartanak a kezükben. Sokan mondják, hogy a szabadságért halni sem kevés, de a fájdalmas igazság az, hogy néha élni is félünk érte. És élni sem tudunk vele. De nemcsak fegyverekkel harcolhatunk a szabadságért. Talán egy mosollyal, talán egy öleléssel, talán egy kézfogással, talán egy imával és sok-sok szeretettel, amely még nem veszett ki végleg az emberiségből. Talán úgy, hogy a zászlót magasba emelve úgy álljunk, hogy ne takarjuk el mások elől a szabadság tiszta, soha ki nem fakuló fényét. Soha ne feledjük. 

Ahol nem loboghat szabadon a zászló, ott nem lehet szabadság! Ahol nem mi, hanem mások döntönek arról, hogy mi a szabadság, ott nem lehet szabadság. 

A mi lobogónk, a szülőföld sokszor megtagadott csendjében, nyelvében, jogaiban, még nem loboghat szabadon a szélben, ezért nem vagyunk még szabadok. Ne féljünk ezt soha kimondani!

Dicsőség a hősöknek, tisztelet emléküknek. Éljen a haza!

Legyen béke, szabadság és egyetértés közöttünk!

(Hrubík Béla, nyitókép: Wikimedia Commons)